Mikor utoljára utaztam a vörös postakocsin,
akkor alig töltöttem be harmincadik évemet,
és mindig virágvasárnapot mutatott a kalendárium
(Krúdy Gyula)

Hiába kutattam bort a Szelek Városában. Az Ószőlő és Újszőlő utcák már születésem előtt venyige nélkül kopárkodtak; Rozsrétszőlő, Nyírszőlő, Borbánya vagy a kistelki szőlők pedig szememben akkor még világvégi, csupán messziről jött emberek meséiben élő tájaknak számítottak. Maradtak volna a behozott borok; hiszen Tokaj itt van a város szájában, és csak nem isznak meg mindent a rakamaziak, mielőtt a boroshordók eljutnának a Tokaji úton, Széna téren és Búza téren keresztül a város szívébe, vagy vasúton egyenesen a nagy fogyasztással kecsegtető ivó-sorig az állomás környékén. Egyetlen próba is elég volt azonban eldönteni, hogy a Szelek Városának két tokaji borozójában, az állomás melletti hordó előtt – betontalpa még talán látszik – és az egykori Béke mozival szemben fekvő hangulatos, szeparés kimérésben iható a megye, vagy talán Európa legrosszabb folyóbora. (Csak Moldva kapujában, a koménfalvi vásártéren kóstoltam eddig ahhoz foghatót.) A tokaji bor leromlását a nyíregyháziak szerint a tokajiak mohósága, a tokajiak szerint viszont a nyíregyházi szőlőtulajdonosok Tokaj-szerte tapasztalható elszaporodása okozza. Igazságot nem lehet tenni a kérdésben, de annyi bizonyos, hogy akkor is, azóta is csak a palack pecsétjének hihet az utazó, ha tokaji bor a kérdés – vagy tán annak sem.

Tokaj festője
Portrévázlat Tenkács Tiborról
JÁNOS ISTVÁN 

Ha volt és Ha van művészpálya, melynek ihletése a genius loci jegyében fogant, akkor bizonyára Tenkács Tiboré az egyik legmarkánsabb; Tokaj festőjeként ismerte nem csupán szűkebb, választott pátriája, de talán olykor a határon túl is rácsodálkozott egy-két picturát szerető, netán értő ember képei békét és harmóniát sugárzó színeire, a derűre, mely eggyéfon embert és természetet, melynek mélyén azonban nem csupán az öröm, de elégikusabb és fájdalmasabb sorsproblémák is felsejlenek.