Egészrész
Bemutatták Nyíregyházán a József Attila Kör füzetsorozatának 150. kötetét
2007. szeptember 28.

2007. szeptember 28-án előbb a Főiskolán, majd a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület vendégeként a Megyei Könyvtárban olvasott fel Antal Balázs, Krusovszky Dénes és Málik Roland. A felolvasások házigazdái János István, a Nyíregyházi Főiskola Irodalom Tanszékének vezetője, és k.kabai lóránt a JAK-füzetek sorozatszerkesztője, a kötet szerkesztője voltak

A kötet szerzői:

Antal Balázs
Bajtai András
Csobánka Zsuzsa
Dunajcsik Mátyás
Krusovszky Dénes
Kupcsik Lidi
Málik Roland
Mándoki György
Nemes Z. Márió
Pollágh Péter
Sopotnik Zoltán
Turányi Tamás
Varga Zoltán Tamás

1969-ben Vas István három „hatásközpontot” nevezett meg az akkori magyar lírában: „1. Weöres 2. Pilinszky (esetleg Nemes Nagy Ágnessel kibővítve) 3. (és főleg) Juhász-Nagy.” De hol van már a tavalyi hó? E nagy költők katalizátorként nagyjából eltűntek a süllyesztőben; Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy kissé halott, enyhe kisugárzású klasszikus lett; Nagy Lászlónak és Juhász Ferencnek pedig már a könyveit is csak nagyritkán vesszük elő. Kik léptek a helyükbe a nyolcvanas-kilencvenes években? Mindenekelőtt Tandori, talán Rakovszky, Parti Nagy, kevésbé Petri (a politikával mint életproblémával szorosan egybefonódó költészete más számára követhetetlen vállalkozás volt); a fiatalabbak köréből Kemény István, kicsit később Térey. Ám e kötetben már az ő hatásuk is alig észlelhető: „új rablói vannak a nyárnak” (és ha már itt tartunk, Ady hangsúlyos felbukkanása meglepő élmény az antológiában). Szóval valami azt súgja, hogy „paradigmaváltás” (Thomas Kuhn szép szava) küszöbén állunk a magyar irodalomban, és ez az antológia egyik előfutára a változásnak.
„Rímes verset nem közlök!” — Kassáknak ez a rideg-kirekesztő mondata jutott eszembe, amikor először átolvastama verseket. Benyomásom tévesnek bizonyult, mert elvétve ugyan, de kötött formájú, sőt rímelő költemények is szerepelnek. Mégis: talán Kassák szövegek, de nagy részük mintha a HOLMI-versnek nevezett képződmény ellen irányulna: csak semmi harmónia, csak semmi lekerekítettség, távol a zárt forma ólmelegétől, melyet e könyv szerzői feltehetően hazugságként, mintegy az eufónia csalásaként érzékelnek. Azaz: sok kockázatvállalás, dacos, néha szinte görcsös gesztusok, bizalmatlanság minden szerep iránt, valamiféle disszonáns széphangzás keresése, a nyers igazság meglelésének vágya.
Igen, ahogy egyikük írja: „az első pohár fanyar”, de „a harmadiktól nem keserű, nem keserű.”
De édesnek azért senki se gondolja!

Bán Zoltán András