Tirpákiai pszicho
Tirpákia tirpákia!
ANTAL BALÁZS

A Szerkesztőnek bocsánatot kellett volna kérnie. Az egész város nevében. De köpni-nyelni sem tudott. Azt se tudta, neki kell-e szégyellnie magát. Azt kellett volna mondania, hát, kedves barátom, Isten hozott Tirpákiában! De nem jutott eszébe.

Történt pedig mindez egy országos kulturális eseménysor tirpákiai állomásán. A Vendég szakmája elismert művelője, díjazott, mondhatni, híres, neves ember. És hát: vendég. De mindenképpen: ember. Szerepel még Tirpákia nagyvárosának egyik vezető funkcionáriusa, állítólag diplomás, meg szerepel egy megyei szintű intézmény főigazgatója, a rendezvény szervezői, vendéglátói, házigazdái ők, ilyesmi. És a Szerkesztő szerepel még, aki egyrészt a rendezvényre ment, másrészt azonban a Vendéggel találkozni, aki régi kedves ismerőse, és most egyszerre itt van.

A rendezvényen nem tolong párás tömeg. Mondhatni, minden arc megjegyezhető, fölfedezhető. Hát még azé, akit felkonferálnak, aki föláll oda előre, előveszi megírt beszédét, és elmondja, ez a funkciója, ez a munkája is, írjon, s olvasson is, ha az kell. A Vendég tehát felmegy a színpadra. Láthatja mindenki. Elősorolják érdemeit, legjelesebb munkáit, méltatják, azután ő jön. Eddig teljesen rendben is van minden. Elmondja, azután lejön a színről, vissza a Szerkesztő mellé, akinél a táskáját is hagyta, amíg beszélt.  A tirpákai nagyváros egyik központi terén állnak ők ketten, a Vendég meg a Szerkesztő. Szélen, hogy ne zavarjanak senkit. Már majdnem a fák alatt, hogy tudjanak tőlük jönni-menni, ha akarnak. Tulajdonképpen csak azért nem a fák alatt, csak azért a lekövezett téren még, mert a fák meg őközöttük ott áll egy díszes pad. Meg áll ott még valami, aminek ők ketten, lévén egyiken sem dohányoznak, nem tulajdonítanak jelentőséget, sőt még csak észre sem veszik. Az ún. „kihelyezett hamutartó”.

Aztán egyszerre melléjük sündörög a város egyik vezető funkcionáriusa, meg az őt körüldongó igazgató, a rendezvény házigazdái közül kettő, megjelennek, nem ám azért, hogy gratuláljanak a Vendégnek frappáns beszédéhez, kezet fogjanak vele, bemutatkozzanak, mondjanak egy-két keresetlen szót, vagy egyáltalán, hogy üdvözöljék, mert bár a Szerkesztő nem volt ott, mikor a Vendég megérkezett, de biztosra vette, ezek ketten nem üdvözölték se akkor, se később. Nem azért. Finoman, szó nélkül, térülve-fordulva, furakodva, oda akarnak férkőzni a kihelyezett hamutartóhoz. Megvan persze ennek a maga módja. Elnézést, volna szíves, szabad, a Szerkesztőnek ilyesmiket tanított az anyukája még kicsi korában, hogyha oda akar férkőzni a hamutartóhoz vagy a kocsmapulthoz, és azelőtt áll valaki, mindegy, hogy ki, mondani ezt kell. Ha mondjuk a rendezvény díszvendége áll ott, illetik végképp tisztelettudónak lenni. Vagy inkább kinézni egy másik, pár méterrel odébb álló tálcát.

De hogy csak úgy benyomakodni, a Vendéget – az Embert – egyszerűen odébb taszigálni…. Ilyesmiért a Szerkesztőt már igen kicsi korábban összeszidta volna az anyukája.

A Vendég nem vette föl. Odapillantott éppen, azután arrébb lépett. A funkcionárius nem vette a fáradságot. Észre se vette. Az igazgató arca kicsit bíborszínben játszott már akkor, ő mit se igen vett észre.

Csak a Szerkesztőnek égett a pofája, és hosszú hetek múlva is szégyenkezett még mások helyett, ilyesmi apróságokon fuldokolva a hosszú hajnalokon, ahelyett, hogy kikaszálta volna magából a mérgét.

A Vendég néhány hét múlva emailt írt a Szerkesztőnek. „Jó volt nálatok, köszönöm a vendéglátást. Bármikor szívesen megyek hozzátok.” Nos igen. Csak az ember fél, mert amíg Tirpákiában az van, amit máshol tirpák tempónak mondanak, addig mire legyen büszke? Hogyan hívna meg nyugodt szívvel bárkit?

Inkább hozzá kell szoktatnia magát, hogy időről-időre bocsánatot kérjen. Az egész város nevében. Még ha úgy is érzi, köpni-nyelni sem tud ekkora taplóságok láttán.

2008. július.