Tirpákiai pszicho
Ballada a szerkesztőről
ANTAL BALÁZS

Amikor a szerkesztő már úgy megöregedett, hogy még a poharat is kiejtette folyton a kezéből, a kanalat beletörte a lekváros üvegbe, a szilvafához kiballagni pedig lusta volt, vagyis amikor élete három testőre pőrén magára hagyta, kénytelen-kelletlen olvasni kezdett, amit pedig nem tett már évtizedek óta. Olyannyira nem is törődött a szépmesterséggel, hogy a könyveit, többnyire buzgó szerzők dedikált ajándékait is elajándékozta, amit pedig már végképp nem tudott rásózni senkire, a sufniba hordta össze nagy kupacokba, inkább ott porosodjanak. Csak saját művei, meg a lap, amelynek szerkesztőségében dolgozott, volt folyton kézügyében, abban a reményben, hogy egyszer majd hátha találkozik valami léha fiatalemberekkel, mondjuk leendő monográfusokkal, akiknek érdemes lehet eldicsekedni mindezzel, de szigorúan csak úgy félvállról, legendás szerénysége rekkenő távolából. Ebbe a halomba túrt hát bele, amikor rátört a régi inger, hogy most aztán olvasni fog. És mivel a könyvek mégiscsak vaskosak voltak, hiszen a kiadók terjedelem után fizettek, a folyóiratszámok mellett döntött. Az első kiadványokra már nem is emlékezett, de ahogy bele-belelapozott az évfolyamokba, rá kellett jöjjön, a többire sem. A legutóbbi számon például egész meglepődött, és be kellett látnia, a kezdetekre még jobban is emlékszik, mint a mostaniakra. De ennél is, annál is sokkal jobban ismerte a visszautasított kéziratokat – legalábbis azokat, amelyeknek szerzője volt annyira figyelmes, hogy a papírnak csak egyik oldalát töltötte meg szerzeményeivel, így aztán az állandó szegénységben élő szerkesztőnek megmaradt a másik oldal teljes egészében, hogy oda ő maga írhasson. És amikor az írás nem ment, sokszor fordította meg az oldalt – hogy ihletet merítsen, vagy csak hogy szórakozzon. Jól emlékezett, kiket utasított el gonoszságból, kötekedésből, kit azért, mert szebb volt a barátnője, mint az övé, kit azért, mert gazdagabb volt, mint ő, kit azért, mert állandóan noszogatta, hogy ugyan olvassa már el, amit küldött, ő meg végül olvasatlanul utasította el, csak hagyja már békén, kit pedig, nos igen, mert jobban írt, mint ő – de volt, akit azért, mert éjszakáról éjszakára asztal alá itta a szerkesztőt, ami pedig igen-igen nagy szégyennek számított az irodalmi élet centrumában és perifériáján is. Most azon is elcsodálkozott, micsoda írásokat engedett megjelenni a lapban – csak mert a szerzőnek jó bora, pálinkája volt, mert olyan tökéletesen tehetségtelennek látszott, hogy az ő pozíciója teljes biztonságban maradt tőle – a szerkesztő Tirpákiában élt, ahol nem nagyon volt hely egynél több irodalmárnak –, vagy mert csak így lehetett lerázni – élete minden alkuja szembejött vele a régi lapokba vezető útján.

És előjöttek a kisebb csetepaték, a viták, amikor makacs szerzőket győzködött, hogy ezt meg ezt így kell leírni, hogy a magyar nyelv így meg úgy. Megígértette velük, hogy másnapra átírják, hogy aztán két hét múlva hozzák vissza az írást, ugyanúgy, vagy talán egy kicsivel rontottabban is még. Mindezt szigorúan lapzárta után, hogy a tördelő kezéből kellett kiszedni folyton a cikket. Mások a nyakára jártak, a szerkesztőségi szobában rányitottak és azon nyomban fülébe duruzsolták legújabb versüket, hogy na mit szólsz – aztán mikor hosszas töprengés után úgy döntött, lehozza, legyen egy jó napja szerzőkémnek, az hozzávágta, hogy csak nem képzeled, hogy nektek adom? Aztán felötlöttek benne a jóízű lapbemutatók is. Amikor az emberek még nem fásultak bele abba, hogy van egy lapjuk, minden szám megjelenését zajos ünnepség kísérte. A szerkesztő hangosan sóhajtozta vissza azokat az időket, hasztalan. Nem tudta elevenné tenni a zötykölődést a kisbuszokban, a koccintásokat a lapszámok felett, a szerkesztőségi vacsorákat, amikor a fiatal szerzők bebizonyíthatták, valóban érettek voltak-e közlésre – a férfiak buzgó rendelésekkel, a háztáji megosztásával, a nők pedig valahogy egészen másképpen, nem is mindig a terített asztalnál.

A szerkesztő szürke napjaiból egyre elmerengett, kérges szívét felpuhította a nosztalgia, hiába, az időt visszahozni immár sehogy sem lehet. A szíve fájt, de a keze csak reszketett, nem tudott tölteni. Nem akart volna olvasni már tovább, mint ahogy tulajdonképpen a lapszerkesztés idején sem szeretett olvasni, késett az elbírálással, késett a válaszadással, talán fel is adta volna ezt a munkát, azonban máshoz nem értett, az meg kimondottan jól esett neki, hogy mindenféle alakok, magukat szerzőknek remélők, udvarlásukkal körüldöngték. Szép időkre emlékezett.

Aztán valaki becsöngetett. Fiatalember állt a kapuban. Beszélni akart vele a munkájáról. Rengeteg kérdése volt, főleg szerkesztési elveivel kapcsolatban. Bele akart tekinteni még a levelezésébe is. Monográfus? Igen, az. Méghozzá egy olyan szerzőé, akinek évek hosszán át minden kéziratát visszadobta.

A szerkesztő érezte, tudta, hogy testének őrei nélkül elméjére sem tud rendesen vigyázni. Elzavarta az ócska kis tanoncot. Emberfeletti erővel a sufniba hordta a folyóiratszámokat is. Soha többé nem olvasott és nem írt semmit életében.

2008. május