felso
ALAPÍTOTTA
A NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA,
NYÍREGYHÁZA MEGYEI JOGÚ VÁROS ÖNKORMÁNYZATA,
SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATA
   
kocsi
   
also
     
felso
also
     
felso
kocsiH Í R E K
● A Magyar Kultúra Napja Szatmárcsekén
A Kölcsey Társaság díját idén Szabó Dénes Kossuth-díjas karvezető kapta.

A Várad és A Vörös Postakocsi
A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár Költők Határok Nélkül c. programján a Várad folyóirat és lapunk szerkesztői mutatkoztak be.

Elek Tiboré a 2008-as Ratkó-díj
Elek Tibor irodalomtörténész, a Bárka folyóirat főszerkesztője vehette át az idei Ratkó József-díjat. Szerkesztőségünk ezúton gratulál neki!

Mogyorósi László NKA-ösztöndíjas!
A Nagykállóban élő költő, lapunk munkatársa, a SZIRT tagja egyike annak a tíz alkotónak, akik 2008. nyarán a Nemzeti Kulturális Alap szépirodalmi ösztöndíjában részesülnek egy éven át. Ezúton gratulálunk!

kocsiS Z E R K.

Beköszöntő

kocsiM A G A Z I N
A Vörös Postakocsi folyóirat Díjáról (Antal Balázs)
A Vörös Postakocsi folyóirat Díja 2008 - Darvasi Ferenc méltatása (Gerliczki András)
A Vörös Postakocsi folyóirat Díja 2008 - Csobó Péter méltatása (Bódi Kata)

A Vörös Postakocsi folyóirat Díja 2008. - Garai Péter méltatása (Onder Csaba)
Weöres-versre készült gyermekkarok jegyzéke (Ács Ildikó)
Átutazók - érzések és impressziók egy kiállítás alkalmából (Debreczeni Edit)
Egy új írói műhely megalakulása elé (Antal Balázs)
Első hallásra (Onder Csaba)
Gondolatok a SZIRT-ről (Antal Anikó Zsuzsanna)
Ágacska - Gyermekké tettél (Birtók Lili)  
Élménybeszámolók a Temesvári Pelbárt Tudományos Diákkör X. vándorszemináriumáról (Cziczer Viola - Mitró Anikó)

 

 

nyh

Nyíregyházi Főiskola

 

 

kocsiA   V O N A L   A L A T T

Tirpákiai pszicho
Ballada a szerkesztőről
ANTAL BALÁZS

Amikor a szerkesztő már úgy megöregedett, hogy még a poharat is kiejtette folyton a kezéből, a kanalat beletörte a lekváros üvegbe, a szilvafához kiballagni pedig lusta volt, vagyis amikor élete három testőre pőrén magára hagyta, kénytelen-kelletlen olvasni kezdett, amit pedig nem tett már évtizedek óta. Olyannyira nem is törődött a szépmesterséggel, hogy a könyveit, többnyire buzgó szerzők dedikált ajándékait is elajándékozta, amit pedig már végképp nem tudott rásózni senkire, a sufniba hordta össze nagy kupacokba, inkább ott porosodjanak. Csak saját művei, meg a lap, amelynek szerkesztőségében dolgozott, volt folyton kézügyében, abban a reményben, hogy egyszer majd hátha találkozik valami léha fiatalemberekkel, mondjuk leendő monográfusokkal, akiknek érdemes lehet eldicsekedni mindezzel, de szigorúan csak úgy félvállról, legendás szerénysége rekkenő távolából. Ebbe a halomba túrt hát bele, amikor rátört a régi inger, hogy most aztán olvasni fog. És mivel a könyvek mégiscsak vaskosak voltak, hiszen a kiadók terjedelem után fizettek, a folyóiratszámok mellett döntött. Az első kiadványokra már nem is emlékezett, de ahogy bele-belelapozott az évfolyamokba, rá kellett jöjjön, a többire sem. A legutóbbi számon például egész meglepődött, és be kellett látnia, a kezdetekre még jobban is emlékszik, mint a mostaniakra. De ennél is, annál is sokkal jobban ismerte a visszautasított kéziratokat – legalábbis azokat, amelyeknek szerzője volt annyira figyelmes, hogy a papírnak csak egyik oldalát töltötte meg szerzeményeivel, így aztán az állandó szegénységben élő szerkesztőnek megmaradt a másik oldal teljes egészében, hogy oda ő maga írhasson. És amikor az írás nem ment, sokszor fordította meg az oldalt – hogy ihletet merítsen, vagy csak hogy szórakozzon. Jól emlékezett, kiket utasított el gonoszságból, kötekedésből, kit azért, mert szebb volt a barátnője, mint az övé, kit azért, mert gazdagabb volt, mint ő, kit azért, mert állandóan noszogatta, hogy ugyan olvassa már el, amit küldött, ő meg végül olvasatlanul utasította el, csak hagyja már békén, kit pedig, nos igen, mert jobban írt, mint ő – de volt, akit azért, mert éjszakáról éjszakára asztal alá itta a szerkesztőt, ami pedig igen-igen nagy szégyennek számított az irodalmi élet centrumában és perifériáján is. Most azon is elcsodálkozott, micsoda írásokat engedett megjelenni a lapban – csak mert a szerzőnek jó bora, pálinkája volt, mert olyan tökéletesen tehetségtelennek látszott, hogy az ő pozíciója teljes biztonságban maradt tőle – a szerkesztő Tirpákiában élt, ahol nem nagyon volt hely egynél több irodalmárnak –, vagy mert csak így lehetett lerázni – élete minden alkuja szembejött vele a régi lapokba vezető útján.

És előjöttek a kisebb csetepaték, a viták, amikor makacs szerzőket győzködött, hogy ezt meg ezt így kell leírni, hogy a magyar nyelv így meg úgy. Megígértette velük, hogy másnapra átírják, hogy aztán két hét múlva hozzák vissza az írást, ugyanúgy, vagy talán egy kicsivel rontottabban is még. Mindezt szigorúan lapzárta után, hogy a tördelő kezéből kellett kiszedni folyton a cikket. Mások a nyakára jártak, a szerkesztőségi szobában rányitottak és azon nyomban fülébe duruzsolták legújabb versüket, hogy na mit szólsz – aztán mikor hosszas töprengés után úgy döntött, lehozza, legyen egy jó napja szerzőkémnek, az hozzávágta, hogy csak nem képzeled, hogy nektek adom? Aztán felötlöttek benne a jóízű lapbemutatók is. Amikor az emberek még nem fásultak bele abba, hogy van egy lapjuk, minden szám megjelenését zajos ünnepség kísérte. A szerkesztő hangosan sóhajtozta vissza azokat az időket, hasztalan. Nem tudta elevenné tenni a zötykölődést a kisbuszokban, a koccintásokat a lapszámok felett, a szerkesztőségi vacsorákat, amikor a fiatal szerzők bebizonyíthatták, valóban érettek voltak-e közlésre – a férfiak buzgó rendelésekkel, a háztáji megosztásával, a nők pedig valahogy egészen másképpen, nem is mindig a terített asztalnál.

A szerkesztő szürke napjaiból egyre elmerengett, kérges szívét felpuhította a nosztalgia, hiába, az időt visszahozni immár sehogy sem lehet. A szíve fájt, de a keze csak reszketett, nem tudott tölteni. Nem akart volna olvasni már tovább, mint ahogy tulajdonképpen a lapszerkesztés idején sem szeretett olvasni, késett az elbírálással, késett a válaszadással, talán fel is adta volna ezt a munkát, azonban máshoz nem értett, az meg kimondottan jól esett neki, hogy mindenféle alakok, magukat szerzőknek remélők, udvarlásukkal körüldöngték. Szép időkre emlékezett.

Aztán valaki becsöngetett. Fiatalember állt a kapuban. Beszélni akart vele a munkájáról. Rengeteg kérdése volt, főleg szerkesztési elveivel kapcsolatban. Bele akart tekinteni még a levelezésébe is. Monográfus? Igen, az. Méghozzá egy olyan szerzőé, akinek évek hosszán át minden kéziratát visszadobta.

A szerkesztő érezte, tudta, hogy testének őrei nélkül elméjére sem tud rendesen vigyázni. Elzavarta az ócska kis tanoncot. Emberfeletti erővel a sufniba hordta a folyóiratszámokat is. Soha többé nem olvasott és nem írt semmit életében.

2008. május

 

 

 

 

 

 

 

 

kocsiF R I S S

A Vörös Postakocsi 2007. tél
2008./Tél
Nyíregháza új belvárosa
a debreceni építész
A nyíregyházi fiatalok szubjektív jóléte
Krúdy-omázs
kritikák
Egy flekken a Stella Roseban

kocsiREZEDA KÁZMÉR
A rövidnyelvűek utcája
kocsiÚ T I R Á N Y
A versenyképes város (Diczkó József)
Tudáscentrum a határon (Máthé Endre)
A jövő városa (Palicz György - Vinnai Győző)
kocsiF O G A D Ó
Van egyszer egy színház... (Margócsy Klára beszélgetése Tasnádi Csaba direktorral)
Látszat vagy valóság? (Huber Beáta)
Fotel és fügefalevél (Onder Csaba)
kocsiF O R S P O N T
Mnémoszüné és a Tér (Harmath Artemisz)
Szecessziós családi házak Nyíregyházán (Fekete Anikó - Martinovszky Zsuzsa)
"Ami görbe, az régi" Margócsy Józseffel beszélget Onder Csaba és Pethő József
Campus a fák között (Garai Péter)
kocsiÚ T I  F Ü Z E T E K
Darvasi Ferenc: Tirpákiáda
Gerhard Falkner versei (Térey János fordításai)
Nagy Zsuka versei
Ókenézi György István versei
Grecsó Krisztián: Ördöglugas (regényrészlet)
Debreczeni Edit versei
Vass Tibor: +Párizs
Horváth Orsolya: Másért nem
Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)
kocsiA BAKON LESŐ
Krúdy Gyula összegyűjtött műveiről (Antali Edit Szilvia)
Az emlékművé válás tétje (Hajnóczy Péter összegyűjött művei) (Kári Viktória)
Ványa bácsi és társai Nyíregyházán (Karádi Zsolt:"Ványa bácsi én vagyok". c. kötetéről) (Pethő József)
Nagyon nyárligeti elbeszélések (Csabai László: A hiéna reggelije) (Antal Balázs)
Elektroralitásrul (Bevezetés a nyíregyházi blogirodalomba) (Drótos Richárd)
kocsiNYÍREGYHÁZA+
A nyíregyházi borvidék (Mester Béla)
Tokaj festője. Portrévázlat Tenkács Tiborról (János István)
kocsiEGY  F L E K K E N
1 One Diner (Hasas Pasas)
felso
kocsiS Z E R Z Ő

Antal Balázs
(1977, Ózd)
Nyírszőlősön él.
A Vörös Postakocsi szerkesztője.
Kötete:
Öreg (Budapest, 2003)

Írásai az oldalon:
A Vörös Postakocsi folyóirat Díjáról
Tirpákiai pszicho - Lapalapítás előtt
Egy új írói műhely megalakulása elé
Tirpákiai pszicho - Ballada a szerkesztőről
Tirpákiai pszicho - Tirpákia tirpákia!

Írásai a lapban:
Nagyon nyárligeti elbeszélések (2007. tél)
"Helyzetjelentés Keletről" (2008. tavasz)


kocsiA  R O V A T B A N   M É G
Tirpákiai pszicho - Lapalapítás előtt (Antal Balázs)
Tirpákiai pszicho - Ballada a szerkesztőről (Antal Balázs)
Tirpákiai pszicho - Tirpákia tirpákia (Antal Balázs)
also
   
also
     
felso

copyrigth A vörös postakocsi szerkesztői és a szerzők, 2007-2008
kiadja a Nyíregyházi Főiskola, Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzata

Főszerkesztő Onder Csaba
szerkesztőség: Antal Balázs, Bódi Kata, Gerliczki András, János István, Kukla Krisztián, Tulipán Klaudia, Szopos András, honlap Antal Balázs
szerkesztőség: Nyíregyházi Főiskola, 4400 Nyíregyháza, Sóstói út 31/b., B/236
avorospostakocsi@yahoo.com

also