Tirpákiai pszicho
Lapalapítás előtt
ANTAL BALÁZS

Fél nappal lapalapítás előtt az ember asztalhoz ül, rendel egy deci vodkát, errefelé persze szigorúan két felespohárban hozzák, és koccint magával, egészségedre, szerkesztő úr, sőt, Szerkesztő Úr. A harmadik pohár után a viszony már bensőséges, Szerkesztőkém!, szól magához, fél lábbal már a lapban, mondja magának, mert a viccek akaratlanul is feltolulnak, s öt pohár után egészen jópofának tűnnek a bármilyen erőltetettek is. Álmában másnak is rendel egy picit. Fölötte csillagos az ég, ahogy nekivág az áprilisi éjszakának. Mert akkor még tavasz van. Megy, megy és arra gondol, hogy micsoda lapot fog csinálni ő itt, ezeknek. Ettől és attól kér majd írásokat. Nem alkuszik, nem köt kompromisszumokat, de legfőképpen, hogy mindenkinek megmutatja majd. Bár az az igazság, hogy annyi pohár után már lehetetlen gondolni bármire is, s végképp lehetetlen később visszaidézni azt. De bizonyosan így volt, mert néhány láthatatlan dolog az életben nem lehetett másképp. Másnap már telefonál, és estére nemcsak néhány ígérettel lesz gazdagabb - és némelyiknek még akkor is örül, ha tudja biztosan, beváltatlan marad -, hanem, baráti, szintén szerkesztőtől, ahogy mondja, igazitól, fejfájdító megjegyzésekkel is, hogy hát már ti is, lap lesz nálatok is. Amiben, jól tudja, benne van  sok keserű pályázati tapasztalat. És ez rosszat jelent.

Lapalapítás előtt fél nappal a telefonok mennek, az ígéretek érkeznek. Szerkesztőkém elszámol lelkiismeretével, kit is nem hívott a barátok közül évek óta, akikre most hirtelen, ahogy szokott, kéréssel ront. Szerkesztőkém nagyon szeretné, hogy azok, akikkel Tirpákiában sok évvel ezelőtt együtt volt, nos, hogy azok a sokszor szem elől vesztett barátok kerüljenek elő és írjanak. Hogy tirpákiaiak írjanak a tirpákiai lapba. Meg persze mások is. Mindenki szerint jó hír nagyon, hogy itt is lesz egy lap már. Végre. Mert itt még nem volt. A barátok persze, jön rá megint, attól barátok, hogy nem orrolnak meg rá a hosszú eltűnés utáni hirtelen kérésért. Hanem örülnek hogy jelentkezett. És persze írnak.  Fél nappal lapalapítás előtt elkönyveli, hogy izgalmas lesz ez tényleg. Sok és sokféle írás, sokfelől.

Aztán lapalapítás előtt fél nappal kezdenek érkezni a kéziratok. Budapestről, Miskolcról és Amerikából is érkezik. Csak éppen Tirpákiából nem. Ami különös fejfájást jelent, mert hát hogyan csináljon lapot az ember Tirpákiában, ha egyszer nem írna bele senki ottani. Szerkesztőkém jó délpalóc barkó, noha valami sejtelme van a tirpák lélekről, azért mindent nem tud ő se. Azt hiszi, néhány fenékberúgás és meglódulnak a kezek. De néhánynál ehhez végül jóval több kell. Hónapok telnek várakozással, közben meg kell győzni egész Tirpákiát, nem biztos, hogy akkora lebőgés lesz ez. És közben fogy, fogy a türelem.

Fél nappal lapalapítás előtt még mindig szikráznak az új meg új ötletek, hogy szinte már erőszakkal kell abbahagyni. Hogy írjunk erről és arról, legyen ilyen meg olyan rovat benne. És közben beüt a nyár, és eltűnik mindenki de mindenki tényleg, ahogy kell. Tavasszal a nyarat várja szerkesztőkém, nyáron meg az őszt, hogy végre tényleg nekikezdhessenek. Sóvár irigység ül ki az arcára, mikor a szomszédos megyéből megküldik lapjuk első számát. Nemcsak, hogy szép, de kicsivel később kezdtek hozzá, s jóval hamarabb kész lettek. Maradtál volna Barkóföldön, mondja magának szerkesztőkém, lapod már lenne, igaz, szerkesztő nem lennél.

Lapalapítás előtt fél nappal azonban tényleg eljön az ősz, és megint felgyorsul minden. Váratlanul megérkezik a borító. Váratlanul megérkezik a belívek grafikai terve. Váratlanul sok szöveg és kép van készen. És akkor elkezdődik az utolsó begyűjtés, a lélegzetvétel a nagy nekiveselkedés előtt. Még mindig van, aki hiányzik. És most már gondolkodni kell, hogy akarják-e a tirpákiaiak, hogy legyen egy kulturális lapjuk? A tirpákiaiak nem akarják. Nem, akarják. Akarják, csak nem akarnak írni. Így alakul a kép. De végül összeáll: akarják és írnak is bele. És ez így van rendjén.

Fél nappal lapalapítás előtt az ember honlapot készít, recenziót ír. Ki se látszik az első tárcából, hogy valami a vonal alatt is legyen. Seblobbal ír és szerkeszt, hogy ha már nem is zúgva-bőgve, de valahogy törjék át a gátat, amely lassanként önmaguk gátjává vált csupán. De ez is épp elég. Először áttörni önmagunkon. És aztán egész Tirpákián.

2007. október 6.