●A Várad és A Vörös Postakocsi
A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár Költők Határok Nélkül c. programján a Várad folyóirat és lapunk szerkesztői mutatkoztak be.
●Elek Tiboré a 2008-as Ratkó-díj Elek Tibor irodalomtörténész, a Bárka folyóirat főszerkesztője vehette át az idei Ratkó József-díjat. Szerkesztőségünk ezúton gratulál neki!
●Mogyorósi László NKA-ösztöndíjas!
A
Nagykállóban élő költő, lapunk munkatársa, a SZIRT tagja egyike annak a tíz alkotónak, akik 2008. nyarán a Nemzeti Kulturális Alap szépirodalmi ösztöndíjában részesülnek egy éven át. Ezúton gratulálunk!
A földi biodiverzitás, a fajok sokfélesége veszélyben van, az ember környezet átalakító tevékenységének köszönhetően csupán az emlősök és madarak közül közel 100 faj kipusztult, s mintegy 550 faj jutott a kipusztulás szélére. A természetes társulások és populációk megőrzésére az élőlények eredeti élőhelye a legalkalmasabb, amit helybeni – in situ – védelemnek nevezzük. Figyelembe véve azonban az ember környezet átalakító tevékenységét, sok ritka faj esetében az in-situ védelem nem elegendő, a fajok hanyatlásnak indulhatnak a csökkenő élettér, a betegségek, a behurcolt fajokkal való versengés, a vadászat vagy a beltenyészet miatt. Ilyen körülmények között csak úgy lehet megakadályozni a faj kihalását, hogy emberi felügyelet mellett, mesterséges körülmények között tartják őket. Ez az úgynevezett ex situ vagy élőhelyen kívüli védelem.
A megvalósult álom GAJDOS LÁSZLÓVAL, a Nyíregyházi Állatpark igazgatójával MARIK SÁNDOR beszélget
Sóstóra igyekszem, az állatparkba, ahol Gajdos László igazgatóval készítek interjút. Az jár gondolataimban, hogy kétesélyes a dolog. Interjúalanyom korábban tíz évig kollégám volt – tévés, rádiós újságíró – tud röviden, érthetően fogalmazni, tisztában van azzal, hogy az írás fűszere a sztori. Tehát könnyű dolgom lehet. Ám, miközben a találkozásra készültem, bebillentyűztem a számítógép internetes keresőjébe, hogy „Sóstó Zoo”, és 0,30 másodperc alatt kaptam 380 000 találatot; az első néhány lapon volt tucatnyi Gajdos-interjú is. Tehát nehéz lehet újat kérdezni. Eszembe jutott, hogy elmondom: nemrégiben Nagyváradon Ionescu Nicolett rádiós újságíró így fogadott: „Mi a legújabb szerzemény a Sóstói Állatparkban? Jó nektek, ott mindig történik valami érdekes… Megyek megnézni.” Pesten, egy utazási irodásban, amikor kiderült, hogy Nyíregyházáról jöttem, a fiatal asszisztens rögtön megkérdezte: „És hogy van a kiselefánt? Alig várom, hogy láthassam… Fel tud már állni?” Lehet, hogy Nyíregyháza elsőszámú nevezetessége az állatpark lesz/lett?
Afrika vándora Ötven éve hunyt el Kittenberger Kálmán JÁNOS ISTVÁN
Lemegyek a Babóba szétnézni. A Babó egy könyvesbolt és antikvárium, two in one, ahogy egy angol utazó mondaná, az egyetlen ebben a városban. Még zöld mázas rakott kályhájuk is van. Akár barátságos és otthonos is lehetne, de valami miatt néha mégsem az. Két könyvet keresek, James Cook kapitány útikönyvét és Charles Darwinét, az Egy természettudós utazásait. Hatvan év választja el egymástól a két útleírást, alig egy hónapja még egymás mellett szorongtak egy félreeső polcon. A Cook-könyv nincs itt. Hm. Vagy megvették (de ezt kétlem), vagy arrébb rendezték (ezt is kétlem), de hát akkor hol van? Gyenge hasonlat lenne, ha keresgélésemet a Babó picéjében (vagy inkább gödrében) bármiféle világkörüli felfedezőúthoz hasonlítanám, mondjuk „Tízezer mérföld a tenger alatt”, vagy „Nyolcvan nap alatt a föld körül”, meg ilyenek, de hát a helyzet mégis csak ez: így vagy úgy, de egy könyvesboltban is lehet kalandtúrákat tenni. De ettől most eltekintenék. Cook nincs meg, és én nem is keresem tovább, mindjárt itt a Karácsony, gyorsan kell valami szórakoztató. A Darwin-könyv szerencsére megvan, és meg is veszem gyorsan. Hogy ez miért lesz szórakoztató, még nem tudom. Pusztán megérzés. Persze még arról sincs ekkor tudomásom, hogy hamarosan afféle naplót írok majd, Darwin apropóján, útikönyvét kommentálva, vele utazva, El és vissza, hogy a hely szellemében Zsákos Bilbó nagysikerű könyvét idézzem. Mindenesetre a Darwin-könyv jó régi könyv, 1953-as, poros, sárgult és szakadozott, borzasztóan helyre téve egy ideologikus előszóval és formás jegyzetekkel, amelyeket persze még a boltban átfutok. A fordító nevét sem most, sem később nem találom – remélem, azért túlélte a Rákosi-korszakot.
A mácsonya az a növény, amelyet víztoronytervező még nemigen láthatott innen alulról – állapítottam meg, amint a tövéből felnéztem a tüskés gyom ég kékjébe vesző csúcsára. A réten nemrég átvonult zivatar elől kerestem menedéket sárkányszárnyhoz hasonló hatalmas levelei alatt. A tüskés szár, amely itt, a földfelszínnél, a derekamnál is vastagabb volt, egymással tőben összenőtt leveleket tartott, és azok felfelé lépcsőzetesen kereszt elrendezésben egy-egy kis medencét alkottak. És mindegyik tele vízzel. Lehet, hogy ilyen víztornyokat kellene tervezni? Ha valaha is visszatérek Hull-ba, nem mulasztom el unokafivérem, az építész Kenneth Gulliver figyelmét felhívni eme derék növény csak innen látható érdekes tulajdonságára.
A Tuzson János Botanikus Kert a gyönyörű Sóstói erdő szomszédságában, a Nyíregyházi Főiskola Karainak ölelésében található. Létrehozásának gondolata tulajdonképpen már a Tanárképző Főiskola 1962-es alapításakor megfogalmazódott. Dr. Pál Miklós akkori igazgató-helyettes 1970. novemberében jelentette be, hogy az országos és a megyei szervek elfogadták a tízholdas arborétumnak és botanikus kertnek a tervét. A tényleges építés kezdete 1973-ra nyúlik vissza. A rendkívül lelkes tanszéki kollektíva áldozatkész munkájával az oktatási intézet támogatásával, valamint sokrétű társadalmi segítséggel folyt a munka.
– Csöng a telefon, vedd fel, anya! Biztosan Korvács Zoli az! Mondd meg neki…
Fölemelem a kagylót, elmondom Korvács Zolinak, hogy a lányom éppen vacsorázik, de föltétlenül, biztosan és azonnal visszahívja őt, mihelyst befejezte.
– Csak nyugodjon meg!
– Csak nyugodj meg, Korvács Zoli! – tolmácsolom, aztán visszateszem a kagylót a helyére.
Johanna megissza a kakaót, aztán már csattog is a papucsa, siet a telefonhoz, fölhívja Korvács Zolit és jó hét percig beszélget vele. Beszámol a saját napjáról, kérdezget, nagyokat nevetgél. Mindebben természetesen semmi rendkívüli sem lenne, ha a piros telefon nem játéktelefon volna, s ha Korvács Zoli létezne egyáltalán. Ámbár, néha csakugyan hiszem, hogy létezik, hús-vér valóságában, svájcisapkásan indul reggelente az ötödik osztályba, útközben almát eszik, s egyetlen és kitartó szenvedélye a telefonálás – ez okból napjában többször is fölhívja a lányomat.
Lurkót az óvoda udvarán megcsípte a csalán, amely a kerítés tövében árválkodott. Mintha csak véletlenül tévedt volna arra. Mondhatom, nem véletlenül. Egyenesen azért, hogy Lurkót megcsípje. Szegény, először azt hitte, kígyó marta meg. A lélegzete is elakadt.
– Szszszszsz! – kiáltott fel fájdalmasan a sértett. Gyorsan körülnézett, látja-e valaki. Nem látta, legalábbis ő úgy látta, hogy senki sem látta. Nem árt az óvatosság, ha az embernek sírhatnékja van. De Lurkó most mégse sírt, sőt büszkén kezdte nézegetni a viszkető hólyagocskákat, az ő csaláncsípését. Bizony, ilyene nincs ám akárkinek! Odament Laurához és megmutatta neki, úgy hogy a többi lány is jól láthassa. Egészen odavoltak tőle. – Nem fáj? – kérdezték izgatottan és aki csak hozzáfért, megsimogatta. – Ugyan dehogy! – mondta Lurkó, és nagy erőfeszítésébe került, hogy vakarózni ne kezdjen.
A Tiritarka Erdőt hiába is keresnéd a térképeken, mert még a legvaskosabb atlaszok sem tesznek róla említést. Bizony kár, mert szebb helyet még álmodni sem lehet. Északon fenyvesek határolják, majd bükkfák és tölgyesek következnek, s ahol a Csobogó nevű vidám patak kilép a fák közül, ott a Harangvirág Rét terül el. Csodálatos lények népesítik be ezt a világot, manók, tündérek, koboldok és persze a huncutok, ez a kedves és vidám népség, akik egy talpalatnyi kis tisztáson, Huncutfalván élnek.
Albert aznap feldúlva érkezett haza. Haja kócos volt, a tekintete zavaros. A konyhában ültem a széken, mikor megérkezett. Egyből a karjaimba futott és keservesen sírva fakadt. Nem hallotta kérdésemet, sem vigasztalásomat.
Aztán elfogyott a könnye. Szipogva emelte rám kisírt, barna gyerekszemét.
–Lopá…hh.. volt ahz iskk… hh… olában… hhh… hhh
Megsimogattam a fejét.
–Nyugodj meg, Albert. Mondj el szépen mindent!
Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Éreztem, hogy túl rég jártunk egymásnál utoljára. Itt volt a tél, a túl meleg ruhákon át úgyse éreztelek volna, és dolgom is volt, sok; sok semmiség. De sűrűsödtek a jelek- dehogy, én számoltam el így mindent önmagamnak-; viszketett a bőröm, a szemem fehérje lassan besárgult. A lábam se volt a régi, lassan elvesztettem a helyváltoztatás képességét, és mindenütt gondosan végigtapogattam a négy falat, tudván, hogy amíg megvannak, nem lehet baj.
„A füredi gavallérok között volt egy bizonyos Matskási Miklós nevezetű nyírségi úriember.” E szavakat Krúdy Gyula, a 20. századi magyar próza finom tollú mestere — Nyíregyháza szülötte és Balatonfüred szerelmese — vetette papírra pár évvel az első világháború kitörése előtt egyik novellájában (A silbak). E bizonyos Matskási az író szerint olyannyira szerette a Balaton-parti fürdőhelyet — pontosabban, egy nyaranta ott időző hölgyet —, hogy télen is felkerekedett, mert a nő azt ígérte, egyetlen napra arra viszi útja (Jégkirályné-keringő). Ő tehát Matskási, „aki Fruzsinka egyetlen sorára otthagyta kényelmes nyírségi otthonát és a téli Balatonra költözött.”
Amelyben expedíció élén felfedezi az Északi-sarkot REZEDA KÁZMÉR (A SZERK.)
Rezeda Kázmér elmélázva figyelte Scott kapitányt és a szakállas Amundsent. Eszébe jutott Malacka és Micimackó, a két bátor hős, akik elindultak az északi sarkra a százholdas pagony magányából, de messzire nem jutottak.
Scott és a norvég látszólag békésen mászkált a hómezőn. Scott öles léptekkel járkált, méricskélt, időnként a hóba nyomta ásóját, és örömittasan felkiáltott. Amundsen ilyenkor a szakállát csavargatta és hümmögött, szemüvegét törölgette, hogy végre lásson is valamit.
A végtelen hómezőn mindenfelé csak hó volt.
– Amundsen, hidd el, pont itt lehet az Északi Sarok!
– Scott kapitány, igazad van!
– Na, akkor kezdjük itt – Scott kapitány ismét leszúrta ásóját, és elővett egy papírlapot.
– Persze az is lehet, hogy kicsit arrébb van – mondta Amundsen szakállát csavargatva.
– Akkor nem itt van? – csodálkozott Scott kapitány kerekre nyílt szemmel.
– Nézzünk meg egy másik konfigurációt – mondta Amundsen, és ujjai alatt villámgyorsan kattogott a klaviatúra.
– Jaj, jaj – kapott fejéhez fájdalmasan Scott kapitány – Már megint ez a kicsinyítés!
Rezeda Kázmér hirtelen felriadt mélázásából. A végtelen hómező tovatűnt. A Vörös Postakocsi szerkesztőségében Scott kapitány és a szakállas Amundsen érthetetlen nyelven vitatkoztak az új tördelő program felett, a nyomtató békésen zümmögött, hófehér lapokat sajtolva ki magából, és a monitorok fénye barátságos meleggel töltötte meg a sötét szobát. Rezeda Kázmér felsóhajtott és ismét lehunyta szemét. Világosan látta maga előtt a végtelen hómező közepén lengedező zászlót és a kis táblácskát is, amelyen Róbert Gida girbe-gurba betűivel ez volt írva:
ÉSZAKI-SARK
FELFEDEZVE MICIMACKÓ ÁLTAL
VAGYIS Ő TALÁLTA MEG
És így indultak hazafelé. S az a gyanúm, bár adataim nincsenek, hogy Scott kapitány meleg fürdőt kapott, mielőtt lefektették. Amundsen pedig egyenesen hazament, s nem sajnált magától egy kis szíverősítőt.
copyrigth A vörös postakocsi szerkesztői és a szerzők, 2007-2008
kiadja a Nyíregyházi Főiskola, Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzata Főszerkesztő Onder Csaba szerkesztőség: Antal Balázs, Bódi Kata, Gerliczki András, János István, Kukla Krisztián, Tulipán Klaudia, Szopos András,
honlap Antal Balázs
szerkesztőség: Nyíregyházi Főiskola, 4400 Nyíregyháza, Sóstói út 31/b., B/236 avorospostakocsi@yahoo.com
