Ú T I   F Ü Z E T E K

ÓKENÉZI GYÖRGY ISTVÁN
A fekete disznó dala

Én a Göncöl rúdját széthasitom.
Én az ösvényt tengerbe göngyölöm.
Én az erdőt férges földbe lopom.
Én a Göncöl rúdját széthasitom.

Én a kormos vért a hóval eszem.
Én a szótlan ködben léptem hagyom.
Én a lámpást zúgó szélbe teszem.
Én a kormos vért a hóval eszem.

Én a félő szívet észreveszem.
Én az ártó lelket színre hozom.
Én a kérő sóhajt megfeszitem.
Én a félő szívet észreveszem.

Én a Göncöl rúdját széthasitom.
Én az ösvényt tengerbe göngyölöm.
Én az erdőt férges földbe lopom.
Én a Göncöl rúdját széthasitom.

A bárka

„Mutass nekem egy biztos helyet,
Hogy leülhessek!”
Mondtam a választ, hogy öreg,
S közben pörgött kezemben az ácskapocs.
„Tengerre szállunk még ma?”
„Tengerre csak az albatrosz száll,
Mi férfiasan lépünk.”
„S a bárka?” – „A bárka kész.
Még egy kapocs híja.”
„Az asszonyok megvarrták vitorláját?”
„Az asszonyok éj-nappal vitorlát öltenek.
Új szeleket várnak, s azokhoz keresnek vásznat.”
„Utolsó ingemet is odaadom.”
„Az új szelek, öreg, átfújnak majd rajtad.”
„Már, ha megtalálják rozoga testem.”
„Az új szelek az árral jönnek.”
„S a bárka kész?” – „Kész.
Még egy kapocs híja.”
„Ha meghalok, keressetek vázamnak szárazat!”
„Úrtól való a tenger öle is.”
„Ám a tenger semmivé nyeli a szent olajat,
S kilopja a dénárt nyelvem alól.
Hánykolódik testem,
S nem zár magába a kerek Föld.”
„A bárka kész.” – „Kész?”
„Nézd: mily békés a tenger.”