felso
ALAPÍTOTTA
A NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA,
NYÍREGYHÁZA MEGYEI JOGÚ VÁROS ÖNKORMÁNYZATA,
SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATA
   
kocsi
   
also
     
felso
also
     
felso
kocsiH Í R E K
● A Magyar Kultúra Napja Szatmárcsekén
A Kölcsey Társaság díját idén Szabó Dénes Kossuth-díjas karvezető kapta.

A Várad és A Vörös Postakocsi
A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár Költők Határok Nélkül c. programján a Várad folyóirat és lapunk szerkesztői mutatkoztak be.

Elek Tiboré a 2008-as Ratkó-díj
Elek Tibor irodalomtörténész, a Bárka folyóirat főszerkesztője vehette át az idei Ratkó József-díjat. Szerkesztőségünk ezúton gratulál neki!

Mogyorósi László NKA-ösztöndíjas!
A Nagykállóban élő költő, lapunk munkatársa, a SZIRT tagja egyike annak a tíz alkotónak, akik 2008. nyarán a Nemzeti Kulturális Alap szépirodalmi ösztöndíjában részesülnek egy éven át. Ezúton gratulálunk!



kocsiS Z E R K.

Beköszöntő

kocsiM A G A Z I N
A Vörös Postakocsi folyóirat Díjáról (Antal Balázs)
A Vörös Postakocsi folyóirat Díja 2008 - Darvasi Ferenc méltatása (Gerliczki András)
A Vörös Postakocsi folyóirat Díja 2008 - Csobó Péter méltatása (Bódi Kata)

A Vörös Postakocsi folyóirat Díja 2008. - Garai Péter méltatása (Onder Csaba)
Weöres-versre készült gyermekkarok jegyzéke (Ács Ildikó)
Átutazók - érzések és impressziók egy kiállítás alkalmából (Debreczeni Edit)
Egy új írói műhely megalakulása elé (Antal Balázs)
Első hallásra (Onder Csaba)
Gondolatok a SZIRT-ről (Antal Anikó Zsuzsanna)
Ágacska - Gyermekké tettél (Birtók Lili)  
Élménybeszámolók a Temesvári Pelbárt Tudományos Diákkör X. vándorszemináriumáról (Cziczer Viola - Mitró Anikó)
kocsiA VONAL ALATT
Tirpákiai pszicho - Lapalapítás előtt (Antal Balázs)
Tirpákiai pszicho - Ballada a szerkesztőről (Antal Balázs)
Tirpákiai pszicho - Tirpákia tirpákia (Antal Balázs)

 

nyh

Nyíregyházi Főiskola

 

 

kocsiÚ T I   F Ü Z E T E K

GRECSÓ KRISZTIÁN
Ördöglugas
(regényrészlet)

„Nem olyan könnyű huncutnak lenni”
Krúdy Gyula

Úgy settenkedett be az október, mintha nem akarná, hogy észrevegyék. Hogy ősz lenne, csak a hűvösödő esték, és az egyre korábbi szürkület jelezték, máskülönben élt a nyárutó, ereje volt a napnak, Tótvárosban az egyetlen árva terasz, amely a sétálóutcának igyekezett latinos jelleget biztosítani, minden délután zsúfolásig megtelt. A lányok nem vállfázták fel könnyű, virágos nyári ruháikat, amelyeket olyan könnyen lebbentett fel a szél, és kivillant alóla a gömbölyű fenekük, a vékonyka bugyi mit sem takaró pántjával. A fiúk halásznadrágban, napszemüvegben korzóztak, és a párocskák rumos-mazsolás olaszfagyit nyalogattak a kegyes és bőkezű indián nyárban. És mintha a természet sem akarta volna alávetni magát a kötelező körforgásnak: az akác, a nyár, a tölgy őrizte lombját, a fű ismét kizöldellt, sárgálló pitypangok dugták ki a fejüket, és a bolondul jött tavaszban zümmögtek az önkormányzat benzines fűkaszái, mint megannyi feléledt dongó.
Szombat délelőtt volt. Jocó és Szalma Lajos úgy utaztak Feketevárosig, hogy egy árva szót sem szóltak egymáshoz. Lajos bácsi megjavítatta az öreg Astra hátsó szélvédőjét, de azóta valami különös motozás hallatszott hátulról, mintha a méhkeréki kálváriára akarna emlékeztetni az autó, akárha dolgozna hátul az az irdatlan pók, amelyik pillanatok alatt szőtte meg hálóját az üvegben; röpült a kő, és az erek, a háló szempillantás alatt szétfutott, belül futott szét, az anyag testében, és a kíméletlen változás okozta sokk után most éledezik az anyag. Mocorog. Erős szél fújt, de verőfényes idő volt, Szentes és Feketeváros között zajlott az élet. Minden tanyán, farmon tüsténkedtek a gazdák, a karámokban lovak, csikók kergetőztek, a gátoldalon a tavaszi nyírás óta már szépen megdagadt szőrű birkák legeltek, a kolompos juhhoz három négy jószág is szorosan hozzátapadt. Az útmentén, hosszú láncra eresztve tehenek, körülöttük szabályos körben lerágva a gyep. A földutakon terepjárók billegtek befelé, és a nád közül ki-kivillanó stégeken férfiak horgásztak. Mikor bekanyarodtak a város felé vezető úton, a kiszélesedő holt-Tiszán csúcsforgalmat láttak, kenusok, kajakosok, és mezei tiszai ladikosok szelték a vizet, a füves part mentén több helyütt húst sütöttek. Beljebb, a városban teli volt a nagyjátszótér, a kanyargós csúszdára egész sor csemete várakozott, önfeledt sikoltásuk még a Hársfa utcán is hallatszott. Jocó élvezettel, de irigyen szemlélte a nyüzsgő világot, elütőnek érezte magát tőle, mint aki nem része ennek, és bármennyire is próbálkozik elvegyülni, egyre inkább kiválik, kiüt belőle; mint valami testi seb, elváltozás. Oda nem illő alapanyag. Elkeverhetetlen összetevő. Romlott. Szalma Lajos egy divatos, óriási lencsés napszemüveget viselt, ami fél arcát betakarta, így nem lehetett tudni, dacos vagy boldog, örül, hogy hazajönnek, vagy a majd egy hete tartó haragos hallgatásuk most sem törik meg.
Jocó ma reggelre jutott el oda, hogy szívesen kibékült volna nagybátyjával, de legalábbis feloldotta volna a némaságot, hogy megtudja, Lajos bácsi mégis miért neheztel rá, mi oka van a haragra, miután az egész kaland: hogy ők egy magyarországi román faluban Romániából érkezett feketemunkások között ténferegjenek az ő számlájára írható, úgyhogy leginkább és főképp csak önmagára lehet mérges, mert eddig Jocó Csicsely történetéig azt sem tudta, hogy ez a falu a föld színén van, hogy léteznek a Viharsarokban ilyen nyelvi és kulturális szigetek, amelyek úgy ékelődnek bele a nagy büdös magyar pusztába, mint valami sebhely, és őrzik szuverenitásuk, integritásuk, akár a honfoglaló magyarok a tüzet. Ha Szalma Lajos ilyen egzotikus helyekre vágyik, lelke rajta, de miért, milyen jogon haragszik Jocóra, aki csak megszenvedte az ő újabb mániáját?
Hanna néni, Jocó édesanyja észrevette, hogy valami nincs rendben a fia és az öccse között, a feszült hallgatás eddig nem volt jellemző rájuk, Jocó néhány pattogós mondattal elintézte, mi történt az elmúlt két hétben, és vissza sem kérdezett, hogy apja miként boldogult. Jocó egyetlen egyszer sem telefonált haza. Legalább most érdeklődhetett volna, hogy munka nélkül maradt édesapja, mire jutott, de figyelmetlen volt, és ingerült, nem figyelt Hanna néni kérdéseire, mászkált a szobákban, könyveket, fotográfiákat vett kézbe, mit aki először jár itt, kacarászott, erőltetetve és kurtán. Folyton Adél járt a fejében. Illetve nem volt benne biztos, hogy Adél. Sokkal inkább a kalandok együtt, mindenestül gyújtották be a lelkét. A nők bruttó összege, a lihegések, ölelések, mosolyok, meztelen ölek látványa közösen, egy bugyorban, valami egységes, oszthatatlan tételben. Grádics helyett dézsa. A gyomra helyén egy felhasadt, égő seb izzott, amelyet minden apróság tovább hasított, tüzelt. Elég egy lengén öltözött nő látványa a televízióban, s neki már a bőrök érintése, a csókok finomsága vagy hevessége jutott az eszébe. Ildikó vagy Adél. Nem tudta biztosan, melyikük. Jelen pillanatban inkább Adél, de lehet, hogy csak azért, mert ez történt utóbb, és Adél sokkal szuggesztívebb, akaratosabb és izgalmasabb lány volt, mint Ildikó, akinek viszont eszményi teste és csodálatos öle van. Mindezek szimultán szították Jocó fájdalmát, merthogy gyötrődés volt ez, igazi, fizikai fájdalom, amitől szeretett volna megszabadulni, arra vágyott, hogy olyan higgadt és kiszámított legyen, mint eddigi életében mindig, de hol Adél suttogása, odaadó, de óvatos, erős, húsos ajkainak érintését érzete, hol Ildikó vinnyogó zihálásának emléke zavarta össze a lelkét, suttogás és vinnyogás: akárha valami hetvenes évekbeli magyar poéta munkásságának zenitjén járt volna, kötetcím, központi metafora, suttogás és vinnyogás, oldást és kötést jelent, szabadulást és indulást, a dolog bármerről körbejárható. Jocó álmodozott, merengett, tűnődött, és egyre kevésbé értette magát. Nem értette a nagy indulatokat. De a tökéletesen fölfejthetetlen, zavaró apróságokat sem. Mint például a reggeli biciklizés Ildikóval, ahogyan vakon röpültek a reggeli, hűvös, zizegő Körös parton, a lány irányított, és csak nevettek; vagy arról, ahogy Adél szorította a nyakát, a tarkóját, és azt suttogta, hogy próbálja meg őt érezni a test mögött, és mindent megkap cserébe a világból, ami egyáltalán megkapható belőle. Jocó ettől megrémült, és nemhogy Adél lelkét nem tudta szeretni, a testét sem. Mert a világ az utóbbi hetekben sokkal többet mutatott, és adott magából, mint az Jocó számára elviselhető lett volna, és hogy éppen ebben a lelkiállapotában hallotta ezt a sokat ígérő mondatot, megijesztette, egészen plasztikusan el tudta képzelni azt a lenyűgöző és kétségbeejtő végtelenséget, ami e mögött az ígéret mögött lehet. Minden a világból. Hogy mennyi ajtó van még bezárva előtte, melynek jó része – jelenlegi kedve és hangulata szerint – jobb lenne, ha zárva is maradna.
Jocó képtelen volt lenyugodni otthon, pedig sokat várt ettől a hazaéréstől.
Hogy az újonnan jött bajok, örömek egyszerre távoliak, érvénytelenek, aprók lesznek, és ő megint nyugodtan kapcsolgathatja a televíziót, este, ha az idő engedi, sózott fehérszalonnát és vöröshagymát sütnek majd a kertben, amire jó csúszik a feketevárosi kadarka, a mostanában szétfeslő második, harmadik réteg eltűnik az első mögül, és egyetlen lakmusz jelzi majd a létet megint, nem itatódik át minden valami mással, valami kegyetlen és jóvátehetetlen akarattal. Jocó remélte, hogy a szülői házban a dolgok megint direktek lesznek, és legfőképpen azonosak önmagukkal, ő itthon, az utolsó mentsvárban naiv és félkegyelmű akart lenni, vak és ösztönös, megint az, mindennél jobban kívánta, hogy a széthasadt gubancos szálak fonódjanak újra össze. 
Anyja és nagybátyja idővel kihagyták a beszélgetésből. Jocó nem találta a helyét, felment az emeletre, itthoni szobája élettelen volt, rideg és távoli, semmi köze sem volt ezekhez a tárgyakhoz, csak a nosztalgia nyálkás érzése tehette élővé őket. Egy dolog mégis kellemesnek bizonyult. Bármennyire is kínozta az a seb a gyomrában, bármennyire is áhítozott a nők után, szenvedett miattuk, a szobájába belépve sikeresnek érezte magát. A gyerekkori szentély csak az unalmat, az eseménytelenül eltelő kamaszéveket rögzítette. A precízen beszámozott kazetták, a zenei tematikán belül ábécé sorrendbe rakott bakelitek, a hasonlóan elrendezett könyvek mind azt jelezték: temérdek haszontalan ideje volt, amikor nem történt semmi, és bár ez is túlzás, de még mindig jobb így, sebzetten, kikezdve, mint ostobán, céltalanul vegetálni. Ettől egy kicsit feldobódott, de a könnyedség érzésével együtt menetrendszerűen megérkezett a letargikus ellensúly is, mintha valami ördögi erő nem engedné, hogy kelljfeljancsis fásultsága enyhüljön.
Eszébe jutott, hogy a gödörben, a levegőtlen pincében, miközben az albínó haldoklott, ő minden tiltakozása ellenére a nadrágjába élvezett. Ez az eddig tudat alá taszított élmény hirtelen új színezetett kapott. Vádlóvá és megsemmisítő erejűvé változott. Miért nem tolta el magától azt az asszonyt? Hol volt a keze, miközben az akaratos nőszemély hozzá dörgölődzött? Az egyetlen emléke, hogy megpróbálta, de az izgő-mozgó asszony félreértette, és egy kapkodós mozdulattal az öléhez húzta Jocó kezét. Ez után nem merészelt ellenkezni. Vagy annyira nem is akart? Ha erre gondolt, undorodott magától, tátongó mélységeket sejtett egy olyan helyen, ahol eddig egy talpalatnyi föld sem látszott. Elképzelhetetlenül kiszolgáltatottnak és alantasnak tartotta magát, bár próbálta az ügyet önmaga előtt is kozmetikázni, de jelen állás szerint úgy tűnt: nincs az a semmis testi inger, gyönge csábítás, amelyiknek ellent tudna állni, a legundorítóbb ringyó lakozik benne, a magját szórni kívánó hím, aki bármikor bárkit elfogad, képtelen elutasítani bármit. Mit képtelen? Ebben a mélyen ösztönös, állati világban föl sem merülhet a kétség, az ellenkezés lehetősége, hogy egy test elutasítható lenne. Itt a kiválasztottság, az odaadás kegye mindenképpen és kötelezően díjazandó. Obligát vágy, az opció hatalma. 
Vöröslő retináját nézegette a tükörben. A szeme alatt duzzadt táskák. A szem kékes tükrében vöröslő erek. Eddig nem ismerte magát. Sokkal reménytelenebb és gonoszabb, mint eddig vélte. És az, hogy bármire képes, még csak meg sem rendíti. Mert ezek a bármik utólag rakódnak össze. Erkölcsi érzéke a helyzetben: nulla. A szituáció nem enged. Nincs gondolat, kétség. Egyszerűen mindent kikapcsol a vágy, ami olyan erős, hogy semmi nem szabhat neki gátat. Az akciók során az apró araszolások egyike sem tűnik jóvátehetetlen bűnnek, de reggelre mindez egésszé áll össze, más lesz a mérték és a súly, új mélységet és sötétséget kap, az apróságok egyetlen vérlázító alávalósságként egyesülnek. Adél fél éjjel csókolta őt, egyre odaadóbban húzta magához, sírásig ingerelte magát, és Jocó még mindig nem értette, mit akar, mindig többet csinált, durvábban és tolakodóbban, mint kellett volna, mint amit a lány várt, pedig Adél csak csókolózni akart, és hogy a fiú erősen hozzádörzsölje az ölét, ám Jocó kínosan értetlen volt, csak mert Adél nem tudott egyértelmű jeleket küldeni, mert mozgássérült, és nem tudta úgy emelni a csípőjét, és így, hogy nem súgtak neki, nem irányították, nem csináltak meg helyette mindent, tehetetlen lett, mire rájött, hogy Adél mit vár tőle, már vízfejűségével majdnem tönkretette az egészet, nehézkesen tért vissza az intim hangulat, ha egyáltalán. Jocó elfáradt a saját kudarcától, csak Adél visszafogott zihálásának volt köszönhető, hogy nem aludt el, ám azok a mélyből felszakadó, óvatos sóhajtások akkora öröm lehetőségét jelezték, hogy Jocóba visszatért az élet, egyre hevesebben dörzsölte magát a lányhoz, és egészen pontosan egyszerre mentek el, Jocó bele, a frissen kölcsönkapott, tiszta alsónadrágba, és mint valami nyári vihar, rátört a sírás, hogy itt, így kellett volna elkezdenie az ismerkedést a test gyönyöreivel, és nem egy gazosban elköltött, törvénytelen pásztorórán dobnia el magától a most már sokkal értékesebbnek tűnő szüzességét.

kocsiF R I S S

A Vörös Postakocsi 2007. tél
2008./Tél
Nyíregháza új belvárosa
a debreceni építész
A nyíregyházi fiatalok szubjektív jóléte
Krúdy-omázs
kritikák
Egy flekken a Stella Roseban

kocsiREZEDA KÁZMÉR
A rövidnyelvűek utcája
kocsiÚ T I R Á N Y
A versenyképes város (Diczkó József)
Tudáscentrum a határon (Máthé Endre)
A jövő városa (Palicz György - Vinnai Győző)
kocsiF O G A D Ó
Van egyszer egy színház... (Margócsy Klára beszélgetése Tasnádi Csaba direktorral)
Látszat vagy valóság? (Huber Beáta)
Fotel és fügefalevél (Onder Csaba)
kocsiF O R S P O N T
Mnémoszüné és a Tér (Harmath Artemisz)
Szecessziós családi házak Nyíregyházán (Fekete Anikó - Martinovszky Zsuzsa)
"Ami görbe, az régi" Margócsy Józseffel beszélget Onder Csaba és Pethő József
Campus a fák között (Garai Péter)
kocsiA BAKON LESŐ
Krúdy Gyula összegyűjtött műveiről (Antali Edit Szilvia)
Az emlékművé válás tétje (Hajnóczy Péter összegyűjött művei) (Kári Viktória)
Ványa bácsi és társai Nyíregyházán (Karádi Zsolt:"Ványa bácsi én vagyok". c. kötetéről) (Pethő József)
Nagyon nyárligeti elbeszélések (Csabai László: A hiéna reggelije) (Antal Balázs)
Elektroralitásrul (Bevezetés a nyíregyházi blogirodalomba) (Drótos Richárd)
kocsiNYÍREGYHÁZA+
A nyíregyházi borvidék (Mester Béla)
Tokaj festője. Portrévázlat Tenkács Tiborról (János István)
kocsiEGY  F L E K K E N
1 One Diner (Hasas Pasas)
felso
kocsiS Z E R Z Ő

Grecsó Krisztán
(1976 Szegvár, Budapest)
József Attila-díjas író, forgatókönyvíró. Legutóbbi kötete: Isten hozott (2005, Magvető, Budapest). Legutóbbi forgatókönyve: Megy a gőzös (2007). Nyíregyházán az Ampha-kör vendége volt 2004-ben.

Írásai a lapban:
Ördöglugas (regényrészlet, 2007. tél)


kocsiA  R O V A T B A N   M É G
Darvasi Ferenc: Tirpákiáda
Gerhard Falkner versei (Térey János fordításai)
Nagy Zsuka versei
Ókenézi György István versei
Grecsó Krisztián: Ördöglugas (regényrészlet)
Debreczeni Edit versei
Vass Tibor: +Párizs
Horváth Orsolya: Másért nem
Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)
also
   
also
     
felso

copyrigth A vörös postakocsi szerkesztői és a szerzők, 2007-2008
kiadja a Nyíregyházi Főiskola, Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzata

Főszerkesztő Onder Csaba
szerkesztőség: Antal Balázs, Bódi Kata, Gerliczki András, János István, Kukla Krisztián, Tulipán Klaudia, Szopos András, honlap Antal Balázs
szerkesztőség: Nyíregyházi Főiskola, 4400 Nyíregyháza, Sóstói út 31/b., B/236
avorospostakocsi@yahoo.com

also