felso
ALAPÍTOTTA
A NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA,
NYÍREGYHÁZA MEGYEI JOGÚ VÁROS ÖNKORMÁNYZATA,
SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATA
   
kocsi
   
also
     
felso
also
     
felso
kocsiH Í R E K
● A Magyar Kultúra Napja Szatmárcsekén
A Kölcsey Társaság díját idén Szabó Dénes Kossuth-díjas karvezető kapta.

A Várad és A Vörös Postakocsi
A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár Költők Határok Nélkül c. programján a Várad folyóirat és lapunk szerkesztői mutatkoztak be.

Elek Tiboré a 2008-as Ratkó-díj
Elek Tibor irodalomtörténész, a Bárka folyóirat főszerkesztője vehette át az idei Ratkó József-díjat. Szerkesztőségünk ezúton gratulál neki!

Mogyorósi László NKA-ösztöndíjas!
A Nagykállóban élő költő, lapunk munkatársa, a SZIRT tagja egyike annak a tíz alkotónak, akik 2008. nyarán a Nemzeti Kulturális Alap szépirodalmi ösztöndíjában részesülnek egy éven át. Ezúton gratulálunk!



kocsiS Z E R K.

Beköszöntő

kocsiM A G A Z I N
A Vörös Postakocsi folyóirat Díjáról (Antal Balázs)
A Vörös Postakocsi folyóirat Díja 2008 - Darvasi Ferenc méltatása (Gerliczki András)
A Vörös Postakocsi folyóirat Díja 2008 - Csobó Péter méltatása (Bódi Kata)

A Vörös Postakocsi folyóirat Díja 2008. - Garai Péter méltatása (Onder Csaba)
Weöres-versre készült gyermekkarok jegyzéke (Ács Ildikó)
Átutazók - érzések és impressziók egy kiállítás alkalmából (Debreczeni Edit)
Egy új írói műhely megalakulása elé (Antal Balázs)
Első hallásra (Onder Csaba)
Gondolatok a SZIRT-ről (Antal Anikó Zsuzsanna)
Ágacska - Gyermekké tettél (Birtók Lili)  
Élménybeszámolók a Temesvári Pelbárt Tudományos Diákkör X. vándorszemináriumáról (Cziczer Viola - Mitró Anikó)
kocsiA VONAL ALATT
Tirpákiai pszicho - Lapalapítás előtt (Antal Balázs)
Tirpákiai pszicho - Ballada a szerkesztőről (Antal Balázs)
Tirpákiai pszicho - Tirpákia tirpákia (Antal Balázs)

 

nyh

Nyíregyházi Főiskola

 

 

kocsiÚ T I   F Ü Z E T E K
DARVASI FERENC
Tirpákiáda


„…ki nem tépheti szívéből”
„vissza nem jön többé soha”

Nyüzsgő metropolisz nékem Nyíregyháza, mondja Póka Mihály, ibrányi lakos, az alternatív és a(z igényesen) szórakoztató színház sajátosságait meglepően profi módon ötvöző Pintér Béla Társulat Árva csillag c. előadásának fő- és (metaforikus értelemben vett) címszereplője, s a Műegyetem közönségéből egy emberként tör ki a nevetés, helyesebben: a röhögés. Az imádnivaló Póka nem elég, hogy Ibrányban nőtt fel, de ötven éves koráig mindösszesen egyszer hagyta el a szülőfaluját - akkor is szinte erőszakkal vitték el Hajdúszoboszlóra, nyaralni, mondanom sem kell, szarul is érezte magát a fürdővárosban (fürdőváros, dehogy az, mert a fürdőváros az Gyula), még a település határáig csak-csak elvolt, de mint igazi lokálpatrióta, a kótaji disznóhizlaldánál már remegni kezdett, a hirtelen horizontváltás mellékhatásaként. Nyüzsgő metropolisz nékem Nyíregyháza, mondja riadtan, amikor Szabolcsország megyeszékhelyével ijesztgetik, hogy be kellene utaznia oda, ha jól emlékszem, vásárolni, s mi, nézők, röhögünk, egyesek visítanak, mint a malac, kibuggyan a könnyük, mások a mellettük ülő ismeretlen személy térdét csapkodják önfeledten, ahogy a göcögő nevetéstől eltorzulnak az arcok, az egy külön tanulmány, milyen bunkó ez a pesti közönség, gondolhatná az olvasó, a centrumtudat fölényéből mórikál a vidéken, a falun, hisz még minimális mértékben sem izgatja, mi történik példának okáért észak-keleten, olyan az már neki, mint egy mese, az Üveghegyen és a Tiszán túl, sőt - keveri a szezont a faszommal -, fogalma sincs, hogy a tirpák az nem egy káromkodás, hogy Kék az nem csak egy sziép szín és Elek az nem csak egy keresztnév, és az említett helyekről elnevezett futballista, Kéki Elek pedig a megyei első osztályú labdarúgó bajnokságok valahavolt legnagyobb spílere, legalábbis jobb-bekkje, mit számít az annak. De engedtessék meg, temessük be az árkokat (a fenébe, hová fejlődik ez a szöveg), bontsuk már le ezeket a frusztráció vezérelt sztereotípiákat, hogy a pesti a vidékit (és a vidéki a pestit viszont) lenézné, hülyeség, demagógia, legfölebb, ha arra jó ez az egész, hogy a kisebbrendűségi érzését, mint kifejlett stádiumban lévő pszichológiai zavarát palástolja vele az emberfia (persze ha Pesten laksz, egy kicsit könnyebb nagyvonalúnak lenni az ilyen kérdésekben), de miért is írom ezt, ja, igen, azért, hogy nem kinevetjük Póka Mihályt és vele a regionalizmust (és a mélyen tisztelt jobboldali eszméket), hanem, hogyan is lehetne ezt most pontosan megfogalmazni, úgy kacarászunk rajta, a félszeg kijelentésén, hogy közben összefacsarodik a szív, mert hát ekkorra, az előadásnak erre az időszakára már rendkívül megkedveltük őt (ha őszinték lennénk, és miért ne volnánk azok, jobban komáljuk, mint bárkit a szeretteink közül), aki nem, annak nincs is szíve, ezúton tudatom vele, annyira szeretjük, vigyázat, patetikus kijelentés következik, amennyire a jóisten a – meglehet, mélyen elrejtett, de azért még létező – jobbik énünket, igazabb arcunkat (ilyen a jóisten, hogy egyedül a jobbik személyiségünket?), amely, sajnos, csak egy a sok identitásváltozatunk közül. 
Persze nem mindegy, honnan nézünk egy mondatot. Pestről nézve Nyíregyháza, vagy egy kisvárosból, legyen mondjuk Gyomaendrőd, nem, Gyoma (és ezzel is adtunk egy pofont a sorompón túliaknak), tehát Budipestről vagy Gyomamicsodáról nézve Nyíregyháza, az, és itt nem kell folytatnom, akinek van füle, hallja a befejezést. Nyüzsgő metropolisz nékem Nyíregyháza, számomra feltétlenül az, illetve az volt(, illetve a négyzeten: csak egy évig tűnt annak). Mert itt legalább volt egy mozi, Montázsnak hívták, ahol a Tuvalu, az álomszigetet, ezt a különlegesen szép filmet az önmagát Habil Úrnak szólíttató, köztiszteletben álló Tanár Elvtárs kávéfoltos trikóban és egy olyan mackónadrágban vezette fel, melynek seggén tenyérnyi lyuk tátongott, ahol bódító fűszag lengte be a termet a Félelem és reszketés Las Vegasban alatt, és ahol a Stalker közben eltűnt, azóta sem találják, a mozigépész, s a film vetítése, pedig még nézőként sem leányálom a Zónába újra betérni, a második tekercs után félbeszakadt.
Volt egy Krúdy Mozi is, ahová viszont nem jártam és ami megszűnt, viszont – milyen erőltetett átfűzés – adódna az alkalom, hogy a Mesterről beszéljek. Valaki megkérdezte a minap, mit jelent nekem K. Gy., nos, ha őszinte próbálnék lenni, be kellene vallanom, hogy az égegyadtavilágon semmit (bár aki esküdözik és az őszinteségére apellál, az általában hazudik, de én most, higgyétek el, nem), akkor inkább, a korszaknál maradva, K. D., az Édes Anna és a Pacsirta, azokat úgy, de úgy tudom olvasni, elmélázva majd’ minden egyes mondat után, ahogy befejezem, szívem szerint rögtön újrakezdeném (és ki gátol meg benne, apafej?), de most nem ez a téma, hanem K. Gy., nyíregyházi illetőségű állampolgár, és természetesen csak az én értékemből von le, hogy nem tudtam mit kezdeni a prózájával (hogyan tudtál volna, nem is nagyon olvastad) – megrettentem a zsenialitásától, azok az asszociációk, ahogy, látszólag összefüggés nélkül, egymás mellé terelgeti a tagmondatokat („Mikor utoljára utaztam a vörös postakocsin, akkor alig töltöttem be harmincadik évemet, és mindig virágvasárnapot mutatott a kalendárium.”), az ok-okozati logika kikapcsolása, azok a hangulatok, azok a szószülemények („…Másodízben ökörszájas, késő októberi napon ültem fel újra a vörös postakocsira, csak messziről követtem a rőt falkát, amelyben régebben lehetőleg elöl nyargaltam a fák arany pénzével behintett tájon.”), az az érzékiség, na, de ez így mind üres szólam, ezerszer hallottuk, unalmas, sablonos, Krúdy Gyulát, ezt ki kell mondani, és biztos sokan meg is tették, csak én nem tudok róla, K. Gy-t olvasni az olyan, mintha az alternatív történetírás Hayden White-i iskolájának csúcsteljesítményét, az olyan, hogy az elpusztított Tabánt (akár az egykor  tímárok, bőrművesek lakta negyedre is érthetjük, melyből mára mindösszesen a Rudas- és a Rácfürdő, a szerb templom és a Szarvas ház maradt hírmondónak, hogy „A városban, mert minden embert ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el mesélőkedvemet”, hiszen a felhánytorgatott szerző, aki itt is lakott egy ideig, meglehetős bennfentességgel mozgott helyben, a lokálok, a kiskocsmák és kerthelységek, a cigány- és a sramlizene világában, s azt is talán éppen tőle tudjuk, hogy volt errefelé egy nevezetes prímás, aki bármit, operettrészletet, nótát hajlandó volt eljátszani az italozó-falatozó közönségének, csupán a Himnuszt nem, mert az nem kocsmába való), ezt az egyesek szerint lepratelepet, mások szerint viszont vadromantikus környéket, vegyük most mindösszesen Poldi bácsi figuráját és méltán híres műintézményét, nem ám történeti emlékekből, hanem az ő prózájából sikerül az arra kiérdemesülteknek a legadekvátabb módon rekonstruálni.
És ha K. Gy., akkor színház, naturellement. Mintha a teátrum elnevezése pontosan a szockó irodalmi kánon leképezése lett volna: Móricz Zsigmond, ugye, mint az egész intézmény neve, Móricz, mint támogatott (és itt természetesen nem arról van szó, hogy ez bármit is levonna az [egyik] első magyar mágikus realista értékéből), Krúdy Kamara, ugyi (és ez sem elütés, hanem tiszántúli nyelvjárás), Krúdy mint tűrt. A kilencvenes évek végi, kivételesen nagy előadások, hmm. Túlzás lenne azt állítani, hogy a színház globalice felejthetetlen produkciókat hozott volna létre, de az is valami, hogy a nagyterem, amely, ne tagadjuk, a népszínházi eszmét melengette a keblén, nem vált a(z igénytelen) szórakoz(tat)ási düh áldozatává (sőt, Mohácsiék Krétaköre zseniálisra sikeredett, a 20-as toplistámon rajta van, volt, lesz), a Kamara, na, oda meg maga volt a gyönyörűség elzarándokolni. Állójeggyel, a hátsó sarokból figyelve készítettem ki magam újra, meg újra Szász János rendezésein, A vágy villamosán és a Ványa bácsin; hogy aztán az est további része szó nélkül, méla lesben, befelé kamerázva teljen el. Mert nem volt elég egyszer vagy kétszer vagy háromszor látni azt a félszeg, suta, gyámoltalan szeretetet, ahogy Szabó Márta (Stella) a testvére, az alkoholista Csoma Judit (Blanche) felé fordul, aki megállíthatatlanul robog lefelé a lejtőn, és még a szintén félszeg, jószívű, de gyengus Kerekes László (Mitch) sem képes, s aztán már nem is kívánná feltartóztatni pusztulását. De az a Csehov, azzal a kocsmai bádogasztallal, mintha Stalker, és azzal a hosszú percekig kopogó esővel, mintha Sátántangó, az is beégett örökre. Függöny, taps, aztán elhagyatott, éjszakai utcákon téblábolni, s mint egy vesztes csata hírmondója, hazakullogni. Mellesleg illenék nem piszkálni a nagyterem bemutatóit, ajándék lónak pontpontpont, oda ugyanis be lehetett lógni, íme, a különben egészen egyszerű recept színházőrülteknek: végy egy kis bátorságot és egy bérletet, légy magabiztos, vágj becsületes ábrázatot, várd meg, míg a fizető nézők elfoglalják a helyüket, s aztán azzal a bérlettel, a nénik úgysem nézik meg soha, mi van ráírva, bármikor, bármelyik előadásra be tudsz surranni, üresen maradt szék mindig akad. Azok az ordináré öltönyök, ízléstelen dekoltázsok, azok a kivillanó bokák, fehér zoknik (mondod te, aki lejáró talpú, kifakult edzőcipőben, biciklizéstől izzadtan jársz még a prömierekre is); csak úgy tolulnak fel az emlékek.
És persze a Krúdy Terasz. Nézni, ahogy a fatámlás székek közt, a kockás mintázatú, repedezett kőpadlón landolnak a koravén falevelek, lesodort virágszirmok, eliramlik az élet, megmártózni a melankóliában, és közben elismerni, de csak befelé, és nem hangosan, a társunknak, hogy ez a hely éppen azért nagyon szép és hívogató, mert nem szép és nem hívogató, mert üres, mert elhagyatott, mert elhanyagolt, mint tenmagad (elhagyatott tenmagad?), és egyfolytában a hiányra, valami elkerülhetetlenül fontosnak a hiányára emlékeztet. Csak annyira szomorú, mint egy augusztus végi délután a szabadstrandon, amikor sehol senki, eltakarodtak a jónépek, hamar lebukik a nap, a természeti jelenségek kifogástalanul üzemelnek, minden megy a maga útján, jön egy gondolat, és megborzongsz a hirtelen feltámadt szélben; csak annyira szomorú, mint egy verőfényes vasárnap a kihalt utcákon sétálni, és a nyitva felejtett ablakokból kiszűrődő vidám csacsogást, palacsintaillatot elszenvedni; csak annyira szomorú, hogy majdnem belehalsz, de aztán, ki tudja, miért, meggondolod magad, és mégsem. Ami nem tetszik, mint valóság, nézd úgy, mint egy alkotmányt, s egyből lenyűgözővé válik. Közhely, tudom, de valakit ott ez akkor túlélni segített, nem én voltam az, csak úgy mondom. Ha a Krúdy Terasz szép (volt), úgy tegyük fel a kérdést, felteszem, hogy mi a szép. Felteszem, az a szép, ami érdek nélkül tetszik, mondja a magáról megfeledkezett germán, haját cibálva. Szép az, ami józanul is tetszik, fűzi hozzá a jóval racionálisabb kelet-magyar. Szép az, ami mindenkinek tetszik, legyint rájuk a dél-alföldi prózaíró. Az a szép, az a szép, akinek a, gajdolja egy levitézlett bonviván, most látom, izzad erősen, a királyi tévén, főműsoridőben.

Különben.
Nyíregyháza az a hely, ahol nincsenek jó borozók, csak rossz sörözők.
Nyíregyháza az a Nyírvízpalota, s a ház körfolyosója a festett üvegablakokkal, az ücsörgés a csendben, éjszaka a gangon, a Bujtos, a Kiss Ernő utca, a Takarékpalota egyik belső udvara, az a sivár lépcsőház, ahová soha meg nem valósuló filmforgatókönyveket tervezgettem, Nyíregyháza az Sóstó.
Nyíregyháza az Szatke Zoli.
Nyíregyháza, és most már süppedjen bele ez a szöveg a csöpögős, a gennyes nosztalgiázásba, az néhány barát.
Nyíregyháza az egy hang a hajnali non stopból, egy öntudatos részeg, Carlos Roberto, Pazonyi út, egy vécére induló, meglett férfiember intelme barátaihoz, vigyázó szemetek sörömre vessétek.
Nyíregyháza az nem sok, ócska, kis, hanem egy, de nagy szerelem. Nem Nyíregyházáé, hanem egy nőé. Nem érdek nélkül, hanem józanul is tetszett, ha szerette, el mért engedte, ezt viszont hagyjuk, kegyeleti okok, gyászmunka.
Nyíregyháza az Nyíregyháza = life is life.

Nem nyüzsgő, nem metropolisz, de Nyíregyháza.                   

               

kocsiF R I S S

A Vörös Postakocsi 2007. tél
2008./Tél
Nyíregháza új belvárosa
a debreceni építész
A nyíregyházi fiatalok szubjektív jóléte
Krúdy-omázs
kritikák
Egy flekken a Stella Roseban

kocsiREZEDA KÁZMÉR
A rövidnyelvűek utcája
kocsiÚ T I R Á N Y
A versenyképes város (Diczkó József)
Tudáscentrum a határon (Máthé Endre)
A jövő városa (Palicz György - Vinnai Győző)
kocsiF O G A D Ó
Van egyszer egy színház... (Margócsy Klára beszélgetése Tasnádi Csaba direktorral)
Látszat vagy valóság? (Huber Beáta)
Fotel és fügefalevél (Onder Csaba)
kocsiF O R S P O N T
Mnémoszüné és a Tér (Harmath Artemisz)
Szecessziós családi házak Nyíregyházán (Fekete Anikó - Martinovszky Zsuzsa)
"Ami görbe, az régi" Margócsy Józseffel beszélget Onder Csaba és Pethő József
Campus a fák között (Garai Péter)
kocsiA BAKON LESŐ
Krúdy Gyula összegyűjtött műveiről (Antali Edit Szilvia)
Az emlékművé válás tétje (Hajnóczy Péter összegyűjött művei) (Kári Viktória)
Ványa bácsi és társai Nyíregyházán (Karádi Zsolt:"Ványa bácsi én vagyok". c. kötetéről) (Pethő József)
Nagyon nyárligeti elbeszélések (Csabai László: A hiéna reggelije) (Antal Balázs)
Elektroralitásrul (Bevezetés a nyíregyházi blogirodalomba) (Drótos Richárd)
kocsiNYÍREGYHÁZA+
A nyíregyházi borvidék (Mester Béla)
Tokaj festője. Portrévázlat Tenkács Tiborról (János István)
kocsiEGY  F L E K K E N
1 One Diner (Hasas Pasas)
felso
kocsiS Z E R Z Ő

Darvasi Ferenc
(1978 Gyoma, Budapest)
író, kritikus. A Bárka, az Irodalmi Jelen és a Színház folyóiratok szerzője. Az Ampha-kör tagja volt a kilencvenes években.

Írásai a lapban:
Tirpákiáda (2007. tél)


kocsiA  R O V A T B A N   M É G
Darvasi Ferenc: Tirpákiáda
Gerhard Falkner versei (Térey János fordításai)
Nagy Zsuka versei
Ókenézi György István versei
Grecsó Krisztián: Ördöglugas (regényrészlet)
Debreczeni Edit versei
Vass Tibor: +Párizs
Horváth Orsolya: Másért nem
Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)
also
   
also
     
felso

copyrigth A vörös postakocsi szerkesztői és a szerzők, 2007-2008
kiadja a Nyíregyházi Főiskola, Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzata

Főszerkesztő Onder Csaba
szerkesztőség: Antal Balázs, Bódi Kata, Gerliczki András, János István, Kukla Krisztián, Tulipán Klaudia, Szopos András, honlap Antal Balázs
szerkesztőség: Nyíregyházi Főiskola, 4400 Nyíregyháza, Sóstói út 31/b., B/236
avorospostakocsi@yahoo.com

also