R E Z E D A   K Á Z M É R

A rövidnyelvűek utcája
REZEDA KÁZMÉR (A SZERK.)

Ez a szám lesz a végső - gondolta Rezeda Kázmér, miközben átvágott a Bútorosok utcáján. A házakat sötéten és némán ölelte körbe az őszi este. Rezeda Kázmér mélyebbre nyomta fülében a fülhallgatót, és összébb húzta kabátját. Útja a Rövidnyelvűek sikátorán vezetett hazafelé. Régebben úgy gondolta, hogy a rövidnyelvűek népétől óvakodnia kell. Dohos házaik, magas kerítéseik mögül sohasem hallatszott ki emberi szó, gyermeki zsivaj. A rozoga házak vak ablakaiban sohasem pislákolt semmiféle fény. Nevük gúnynév volt, sorsuk megbélyegzett és kilátástalan. A rövidnyelvűek élhetetlenek voltak és szegények. Így gondolta ezt Rezeda Kázmér a sikátor mélyén átsietve.

Útja mintha már órák óta tartott volna. Egy kiszögelésben aztán, váratlanul és csodálatosan, egy fiatal lány alakja bukkant föl előtte. A lány, s ily bájos teremtést Rezeda Kázmér sohasem látott még, kitárt karral, mozdulatlanul lebegett a járda gödrei felett.  Hófehér alakja beragyogta a Rövidnyelvűek utcáját. Rezeda Kázmér megtorpant. Ne légy szeles, gondolta. Az addig szűk és girbe-gurba utcácska kitágult, a házak ledobták csúf foltjaikat, a vaskapuk horpadásaiban a régi dicsőség szikrái villogtak, a házak mélyéről halk muzsikaszó hallatszott, s a vak ablakok szemei megteltek a konyhák meleg fényével. Boldog párok ölelték gyermekeiket, apák apjukat, lányok szeretőiket. Rezeda Kázmér csodálattal bámulta az ismeretlen világot itt, nem messze a város romlott, öreg szívétől. Így élnek hát az emberek, gondolta Rezeda Kázmér, így élnek a boldogok, és még egy utolsó pillantást vetett a földöntúli látványra, mielőtt elhagyta volna a Rövidnyelvűek utcáját. Munkátokon más keres, gondolta szomorúan Rezeda Kázmér útban hazafelé menet, bár, s ezt is csak gondolta, élni és dolgozni csak pontosan, csak szépen, s ezt már boldogan dúdolta, ahogy csillag megy az égen, dúdolta, úgy érdemes.