felso
ALAPÍTOTTA
A NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA,
NYÍREGYHÁZA MEGYEI JOGÚ VÁROS ÖNKORMÁNYZATA,
SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATA
   
kocsi
   
also
     
felso
also
     
felso
kocsiH Í R E K
● A Magyar Kultúra Napja Szatmárcsekén
A Kölcsey Társaság díját idén Szabó Dénes Kossuth-díjas karvezető kapta.

A Várad és A Vörös Postakocsi
A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár Költők Határok Nélkül c. programján a Várad folyóirat és lapunk szerkesztői mutatkoztak be.

Elek Tiboré a 2008-as Ratkó-díj
Elek Tibor irodalomtörténész, a Bárka folyóirat főszerkesztője vehette át az idei Ratkó József-díjat. Szerkesztőségünk ezúton gratulál neki!

Mogyorósi László NKA-ösztöndíjas!
A Nagykállóban élő költő, lapunk munkatársa, a SZIRT tagja egyike annak a tíz alkotónak, akik 2008. nyarán a Nemzeti Kulturális Alap szépirodalmi ösztöndíjában részesülnek egy éven át. Ezúton gratulálunk!



kocsiS Z E R K.

Beköszöntő

kocsiM A G A Z I N
A Vörös Postakocsi folyóirat Díjáról (Antal Balázs)
A Vörös Postakocsi folyóirat Díja 2008 - Darvasi Ferenc méltatása (Gerliczki András)
A Vörös Postakocsi folyóirat Díja 2008 - Csobó Péter méltatása (Bódi Kata)

A Vörös Postakocsi folyóirat Díja 2008. - Garai Péter méltatása (Onder Csaba)
Weöres-versre készült gyermekkarok jegyzéke (Ács Ildikó)
Átutazók - érzések és impressziók egy kiállítás alkalmából (Debreczeni Edit)
Egy új írói műhely megalakulása elé (Antal Balázs)
Első hallásra (Onder Csaba)
Gondolatok a SZIRT-ről (Antal Anikó Zsuzsanna)
Ágacska - Gyermekké tettél (Birtók Lili)  
Élménybeszámolók a Temesvári Pelbárt Tudományos Diákkör X. vándorszemináriumáról (Cziczer Viola - Mitró Anikó)
kocsiA VONAL ALATT
Tirpákiai pszicho - Lapalapítás előtt (Antal Balázs)
Tirpákiai pszicho - Ballada a szerkesztőről (Antal Balázs)
Tirpákiai pszicho - Tirpákia tirpákia (Antal Balázs)

 

nyh

Nyíregyházi Főiskola

 

 

kocsiN Y Í R E G Y H Á Z A +
A nyíregyházi borvidék
MESTER BÉLA

"Mikor utoljára utaztam a vörös postakocsin, akkor alig töltöttem be harmincadik évemet, és mindig virágvasárnapot mutatott a kalendárium."
(Krúdy Gyula)

Hiába kutattam bort a Szelek Városában. Az Ószőlő és Újszőlő utcák már születésem előtt venyige nélkül kopárkodtak; Rozsrétszőlő, Nyírszőlő, Borbánya vagy a kistelki szőlők pedig szememben akkor még világvégi, csupán messziről jött emberek meséiben élő tájaknak számítottak. Maradtak volna a behozott borok; hiszen Tokaj itt van a város szájában, és csak nem isznak meg mindent a rakamaziak, mielőtt a boroshordók eljutnának a Tokaji úton, Széna téren és Búza téren keresztül a város szívébe, vagy vasúton egyenesen a nagy fogyasztással kecsegtető ivó-sorig az állomás környékén. Egyetlen próba is elég volt azonban eldönteni, hogy a Szelek Városának két tokaji borozójában, az állomás melletti hordó előtt – betontalpa még talán látszik – és az egykori Béke mozival szemben fekvő hangulatos, szeparés kimérésben iható a megye vagy talán Európa legrosszabb folyóbora. (Csak Moldva kapujában, a koménfalvi vásártéren kóstoltam eddig ahhoz foghatót.) A tokaji bor leromlását a nyíregyháziak szerint a tokajiak mohósága, a tokajiak szerint viszont a nyíregyházi szőlőtulajdonosok Tokaj-szerte tapasztalható elszaporodása okozza. Igazságot nem lehet tenni a kérdésben, de annyi bizonyos, hogy akkor is, azóta is csak a palack pecsétjének hihet az utazó, ha tokaji bor a kérdés – vagy tán annak sem.
A borínség hamar ráviszi az embereket a Szelek Városában a sör és pálinkafogyasztásra, mint azt számos jóravaló, de a Sóstói útról már söröskorsóval hazatérő hegyaljai diák példája bizonyítja. Nem mintha jól pálinkázni, sörözni könnyű lett volna itt az idegennek. A várost sokáig hivatalosan is féltékenyen uralta Bőcs leve, a helyi alma- és szilvapálinkát pedig éppoly nehéznek tűnt felderíteni, majd kiimádkozni a nyíregyházi pincékből, mint az Ószőlőben szüretet rendezni. Az átutazó azt gondolhatta, hogy boruk csak régen volt a nyíregyháziaknak, a pálinkájukat dugdossák, hordó pedig talán csak az az egy van a városban, az állomás előtt – továbbáll tehát Tokajba. (Ahol persze még mindig megitathatják leánykori nevén Rozsrétszőlőiből házasított tokajival.)
Engem is szinte a tokaji vonatról szállítottak le a hírrel, hogy ne menjek olyan messzire hordót (és bort) venni, mert eladó egy itt is, kéz alatt ugyan, de újonnan. Ahol hordó van, ott bor is van, gondoltam, és rá is bukkantam a város mértani középpontjában egy nyíregyházi bögrecsárdára. Féllegális volt a kimérés, mert boreladásra volt ugyan engedélye a gazdának, kocsmaüzemeltetésre azonban nem. A rendezetlen jogi helyzet sajátos becsületet termett: a gazda valóban csak a saját borát árulta értő törzsközönségének, amely a belváros két-három szomszédos utcájából verbuválódott. A berendezés szolid: elegendő számú, jól megkülönböztethető pohár (vagyis négy-öt csorba, méretében, színében és alakjában radikálisan különböző bögre, söröskorsó, mérőpohár és egyéb üvegáru), ugyanilyen állagú székek; mindez a ház mellé ültetett lugasban, két ötven literes, kocsmai szódásszifon társaságában – utóbbiakból az egyik üzemkész, a másik töltésre vár.
Az őstermelői csárdában megivott néhány fröccs után már nem ért egészen váratlanul a meghívó az orosi gazdák borversenyére, majd a Gangesz-parti művelődési házban megtartott hasonló, de már össz-nyíregyházi eseményre. Az ítészek, a nyíregyházi borvidék legjobb borlovagjai ugyanúgy viselkedtek, mint Egerben vagy Villányban. Összehasonlították az egyes orosi és nyíregyházi évjáratokat; a különböző dűlők, pincék, szőlőfajták és borászati eljárások révén magyarázható ízélménybeli különbségeket, almát és sajtot ettek, köptek, majd titkos szavazással kihozták a végeredményt. A gazdák azonban hallgattak. Senki belőlük egy kérkedő elszólást, egy fontoskodó megjegyzést – én így szoktam fejteni, színelni! – vagy akár csak a másik borára vonatkozó minősítést ki nem csikart. Magukba fordulva, szó nélkül meghallgatták a borászok szaktanácsait, de persze a következő évben is ugyanúgy bántak a szőlővel, borral, mint azelőtt. A szónál csak a kóstolni való bort volt nehezebb kicsikarni belőlük. Ha valamelyik bor nem lett legalább dobogós, biztos, hogy aznap többé elő sem került már a demizsonból, de az aranyérmes gazda is előbb hívott meg a büfébe egy sörre, minthogy a borából töltsön egy pohárral.
Sok idő eltelt a nyíregyházi borral való első találkozásom óta. Időközben könnyebben megtaláltam a forrását, megízleltem a termőhelye közelében, a kistelki és borbányai szőlőkben, a sóstóhegyi kertekben is. Ott értettem meg, hogy a nyíregyházi bor igen komoly érték. Az a gledícsia-élősövény legalábbis, amivel védeni szokás még a kopár, késő őszi tőkéket is, ötcentis tüskéivel és áthatolhatatlan bozótjával tankhadosztályokat képes föltartóztatni. Magam is telepítettem néhány tőkét a nyírségi homokba, bár mire termett volna, eladtam alóla a földet, így – bár láttam és munkáltam is a nyíregyházi bort a szőlő telepítésétől a pohárig minden fázisban – mégsem mondhatom el, hogy valaha is saját nyíregyházi borom lett volna. De milyen is a nyíregyházi bor? Krúdy szerint a krónikákból csak annyit tudunk, hogy a sikeres honfoglalás alkalmával eleink fecerunt magnum aldumas, de az nem maradt ránk, hogy mit ittak e nagy áldomás alkalmával. Szerinte a dolog még a Tiszántúlon történt, így nyíri vinkót kellett igyanak. Azok a magyarok, akik ebből túl sokat ittak, másnap már fájó fejjel át sem keltek a Tiszán. Belőlük lettek a szabolcsiak, míg a többiek továbbmentek tokajit inni. Krúdy hazaüzenő ironikus anekdotája ma már egy ponton bizonyosan hamis: az író halála után sokszor láttunk a Szelek Városában, főként az állomási hordóban olyan tokajit asztalra adni, amellyel már bármely helybeli szőlősgazda bártan versenyre kelhetett, utólag igazolván a szabolcsiak választását. Meg azután nem is olyan rossz ital az a nyíregyházi bor. Íze fanyar, még ha édes szőlőfajtából készült is, és az embernek ivás közben mindig az a kényszerképzete támad, hogy homok került a pohár aljára, holott a pohár tiszta, a bor tükrös. Fogyasztója orrát valami utánozhatatlan, a venyigetűz füstjére emlékeztető illat csapja meg a pohárból, holott nem tüzelnek, égetnek semmit a közelben, és jobban megvizsgálva, a bor egyáltalán nem füstszagú, nem füstízű. A venyigefüst és a homok képzete mindig a nyíregyházi borral marad, akárhogyan színelik, derítik, házasítják. (Kivéve, ha valamely elvetemült gazda még a huszonegyedik században is labruskaízű szőlőfajtából készít bort. Ennek íze, szaga mindent felülír, vele szemben borász és fogyasztó tehetetlen – emberi fogyasztásra alkalmatlan.) Az igazi (nem labruskaízű) nyíregyházi bor legjobb, elválaszthatatlan barátja vagy inkább ikertestvére a szóda. A világ egyetlen itala sem kiált ilyen hangosan Jedlik Ányos nagy találmánya után, nem is lehet ma már elképzelni, hogyan volt lehetséges nyíregyházi pincejárás oly hosszú ideig Jedlik előtt.
Értékét és ízvilágát, használati módját fölfogtam, megtanultam már a nyíregyházi bornak, de még sokáig nem voltam tisztában vele, hogy hol van e matéria helye a világban. A választ a talán egyetlen nyíregyházi „úri” pincészetben, a Csikófő borozó mellettiben tett néhány látogatás során találtam meg. (Hírlik, ez sincs már meg. De talán a helyén mégiscsak folyik még vagy már valamilyen pincészeti tevékenység.) A nyíregyházi szőlők pincéihez – már amit pincének neveznek az Alföldön – ugyanis hovatovább nem lehet rendes pincéző hangulatban megérkezni: fölszáll az utazó a belvárosban valamelyik buszjáratra, leszáll a pince melletti sarkon, és hamarabb kerül pohár a kezébe, minthogy átélte volna: most már nem a városban van, hanem kint, a pincesoron. Nem így a Csikófő esetében! (Oda is lehetett persze aszfalton, autóval menni, de ennek módozatai kívül esnek mostani érdeklődési körünkön.) Valahol a Korányi külső szakaszánál lehetett megtalálni azt a rejtett, dupla akácsor között haladó, drótmaradványokkal, némi gledícsiával és bodzával is övezett ösvényt, amelyet, ha elkezdett rajta menni az utazó, végig kellett járnia, mert letérni róla a sűrű sövény miatt a végéig nem lehetett. Itt, a zárt fölvezető úton, majd azután, a nyílt terepen bokáig süppedve a homokba jöttem rá valamire. Átlábalva a futóhomokot a várostól a pincéig, majd vissza, a pincétől a városig, ezúttal tényleg szélhordta homokkal a számban és füstszaggal az orromban megértettem, hogy miért keresem a fogam között a homokot, és miért érzem a venyigetűz füstjét az orromban, szememben, valahányszor nyíregyházi bort iszom. Hiszen a borász ki tudja ezeket szűrni a borból, de az én fogam közül, orromból, szememből már sohasem.
A valaha égett venyigetüzek, amelyekben megfüstölődtem, és a homok, amit az évek az arcomba csaptak a Szelek Városában, mindig kívánni fogják Nyíregyháza borát. Amikor néha a számban érzem, nem kívánok hozzá semmit, ami nem itt terem – csak Jedlik Ányos szódáját.

kocsiF R I S S

A Vörös Postakocsi 2007. tél
2008./Tél
Nyíregháza új belvárosa
a debreceni építész
A nyíregyházi fiatalok szubjektív jóléte
Krúdy-omázs
kritikák
Egy flekken a Stella Roseban

kocsiREZEDA KÁZMÉR
A rövidnyelvűek utcája
kocsiÚ T I R Á N Y
A versenyképes város (Diczkó József)
Tudáscentrum a határon (Máthé Endre)
A jövő városa (Palicz György - Vinnai Győző)
kocsiF O G A D Ó
Van egyszer egy színház... (Margócsy Klára beszélgetése Tasnádi Csaba direktorral)
Látszat vagy valóság? (Huber Beáta)
Fotel és fügefalevél (Onder Csaba)
kocsiF O R S P O N T
Mnémoszüné és a Tér (Harmath Artemisz)
Szecessziós családi házak Nyíregyházán (Fekete Anikó - Martinovszky Zsuzsa)
"Ami görbe, az régi" Margócsy Józseffel beszélget Onder Csaba és Pethő József
Campus a fák között (Garai Péter)
kocsiÚ T I  F Ü Z E T E K
Darvasi Ferenc: Tirpákiáda
Gerhard Falkner versei (Térey János fordításai)
Nagy Zsuka versei
Ókenézi György István versei
Grecsó Krisztián: Ördöglugas (regényrészlet)
Debreczeni Edit versei
Vass Tibor: +Párizs
Horváth Orsolya: Másért nem
Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)
kocsiA BAKON LESŐ
Krúdy Gyula összegyűjtött műveiről (Antali Edit Szilvia)
Az emlékművé válás tétje (Hajnóczy Péter összegyűjött művei) (Kári Viktória)
Ványa bácsi és társai Nyíregyházán (Karádi Zsolt:"Ványa bácsi én vagyok". c. kötetéről) (Pethő József)
Nagyon nyárligeti elbeszélések (Csabai László: A hiéna reggelije) (Antal Balázs)
Elektroralitásrul (Bevezetés a nyíregyházi blogirodalomba) (Drótos Richárd)
kocsiEGY  F L E K K E N
1 One Diner (Hasas Pasas)

 

felso
kocsiS Z E R Z Ő

Mester Béla
(1962 Sátoraljaújhely, Budapest, Nyíregyháza)
Filozófus, irodalomtörténész. A Nyíregyházi Főiskola Filozófia Tanszékének oktatója. Legutóbbi kötete: Magyar philosophia. A szenvedelmes dinnyésztől a lázadó Ikaroszig (Pro Philosophia, Kolozsvár-Szeged).

Írásai a lapban:
A nyíregyházi borvidék (2007.tél)


kocsiA  R O V A T B A N   M É G
A nyíregyházi borvidék (Mester Béla)
Tokaj festője. Portrévázlat Tenkács Tiborról (János István)
also
     
also
     
felso

copyrigth A vörös postakocsi szerkesztői és a szerzők, 2007-2008
kiadja a Nyíregyházi Főiskola, Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzata

Főszerkesztő Onder Csaba
szerkesztőség: Antal Balázs, Bódi Kata, Gerliczki András, János István, Kukla Krisztián, Tulipán Klaudia, Szopos András, honlap Antal Balázs
szerkesztőség: Nyíregyházi Főiskola, 4400 Nyíregyháza, Sóstói út 31/b., B/236
avorospostakocsi@yahoo.com

also