F O G A D Ó

Van egyszer egy színház...
TASNÁDI CSABA direktorral MARGÓCSY KLÁRA beszélget

Mivel ez a fórum, ahová ez a beszélgetés készül, nyíregyházi, ezért elsôsorban azokról az élményeirôl kérdezem, amelyek városunkhoz kötik. Szakmai pályájáról, sikereirôl, mûvészi hitvallásáról a színházi szakma folyóirataiban bôven jelent meg információ, én úgy vélem, hogy olvasóinkat elsôsorban az érdekli, hogy városunkhoz milyen élmények kötik.

Margócsy Klára:Hogy került kapcsolatba Nyíregyházával, és milyen benyomásai voltak mielôtt elkötelezte volna magát a várossal?

Tasnádi Csaba: Volt egy korai idôszak, amikor eljöttünk olyan elôadásokat megnézni, melyeknek jó híre volt, például Lendvai Zoli Szarvaskirály rendezését, amivel az évad legjobb társulata díját is megnyerte akkor a Móricz Zsigmond Színház.

M. K.: Ez fôiskolás korában volt?

T. Cs.: Régebben, azt hiszem. Amikor például Zsótér Sándor Orfeusz alászáll rendezését játszották, amit én nagyon szerettem, de Gál Erzsi munkáit is rendszeresen néztük…

M. K.: A Dantont?

T. Cs.: Azt sajnos nem láttam, de sokat hallottam róla.

M. K.: Nádas Péter darabját?

T. Cs.: Igen, azt láttam, meg persze az elhíresült Gyöngyélet rendezését, vagy a Cseresnyéskert elôadást, Ivo Krobot munkáját. A színházba beleszerelmesedett embert mindig érdekli az is, ami kicsit távolabb történik Budapesttôl. De ez nem volt rendszeres kapcsolat, inkább csak egy-egy kiruccanás. Abból az idôbôl például semmilyen emlékem nincs a városról. Eljöttünk, megnéztük az elôadást, beültünk a klubba, beszélgettünk a színészekkel és utaztunk is vissza. Ez kifejezetten „színházturizmus” volt. A fordulópont az lett, amikor 1993 tavaszán a Bolha a fülbe címû Feydeau darabot rendezhettem itt.

M. K.: S erre hogy került sor?

T. Cs.: Az akkori mûvészeti vezetô, Schlanger András felhívott és felkért. Hallatlanul boldog voltam. Végzôs fôiskolásként már izgultunk, hogy lesz-e diplomamunkánk, úgyhogy nagyon jókor jött ez a meghívás. Bôven volt felkészülési idôm, lehetôségünk hosszasan dolgozni a szövegkönyvön, Szekér Andrással csináltuk, aki Vend András néven  szerepelt is itt, és akivel együtt jártunk gimnáziumba. Nekem az egész próbafolyamat gyönyörû emlék. Valahogy a „csillagok állása” nagyon sok pozitív energiát adott. Nagyon szerettünk mindannyian együtt dolgozni. Én, mint végzôs, valószínûleg nagyon-nagyon szerettem volna bizonyítani a pályaalkalmasságomat, de ez nem fajult görcsös akarássá. Játék maradt, szép, igazi színházi munka. Az, az ideális állapot jött létre, hogy egymásból tudtunk építkezni. Ez az egész egy játék, hiszen a rendezô gondol valamit, aztán a színésznek errôl eszébe jut valami, amirôl megint a rendezônek támad egy gondolata, s aztán megint a színésznek, és így tovább. Az egymásra építkezés a fontos, így jön létre ez a kacsalábon forgó, gyönyörû kastély, az elôadás. Ádám Ottó mindig figyelmeztetett bennünket arra, hogy legyünk tisztában azzal, hogy az olvasópróbán még a rendezô tudja a legtöbbet a darabról, aztán a színész fog egyre többet tudni róla, és a rendezônek egy idô után kell, hogy legyen annyi önmérséklete és bátorsága, hogy „el tudja engedni az elôadást”, mert az már akkor a színészeké. A „Bolha a fülbe” egy ideális állapot volt, azt az elôadást „el lehetett engedni”.
Azon a premieren egyébként nagyon emlékezetes dolgok történtek. Soha nem felejtem el például, hogy a II. felvonásban, ahol ôrült rohangászás volt, csapódtak az ajtók ki-be, hihetetlen tempóban, és akkor egyszer csak egy pillanatra megállt minden, pár másodperc lehetett, de ilyenkor az embernek mindez egy örökkévalóságnak tûnik, s valami erôsen markolássza szívtájékon a mellkasát. Majd egyszer csak végre bejött Szigeti András, és elkezdte gyakorlatilag a MÁV menetrendet felmondani, mondta, ami csak az eszébe jutott. Rohantam fel, de addigra már végre belökték a színpadra Bajomi Gyurit. Az történt ugyanis, hogy szegény azt hitte, hogy már végzett a felvonással, és felhívta az anyukáját a színház kijárata melletti telefonfülkébôl (akkor ugyanis még nem volt mobiltelefon), hogy „édesanya, minden nagyon jól megy, fantasztikus a premier, a közönség nagyon szereti”. Egyenesen a telefonfülkébôl lökdösték vissza a színpadra. Elfelejtette, hogy be kell jönnie. Állítólag a nézôk észre sem vették, mert Szigeti Andris (az Isten nyugosztalja) olyan ügyesen átjátszotta ezt a holt idôt, hogy azt hitték, ez is benne van így a darabban.
Egy életre szóló tanulság volt az is - azóta minden jelentôs dramaturgiai funkcióval bíró kelléket duplán bebiztosítok, mindig van egy tartalék valahol a színpadon - amikor a harmadik felvonásban megtalálja a féltékeny férj a felesége által írt levelet, de az egy piszkozat, és ott jön rá, hogy tulajdonképpen ô eddig tévhitben élt. Ez egy nagyon-nagyon fontos levél, ez lendíti tovább a cselekményt. Na most az történt, hogy a függöny elôtt volt egy kis íróasztal egy székkel  ami mellé a színész az elsô felvonásban ledobta az összegyûrt levelet, ami a második felvonásban kikerült onnan, mert más volt a díszlet, de a harmadik felvonás elején ugyanoda visszarakták a kellékesek a földre, ahová az elsô felvonásban ledobta a színész. Na most: gong, nézôtér sötét, megy szét a függöny, és ekkor az elsô sorból egy kedves, rokonszenves kislány benyúlt a színpadra, és mint egy szuvenírt elvette a levelet. De e nélkül a levél nélkül megáll az elôadás! Természetesen ilyenkor az ember leizzad, és rohan körbe. Megyeri Zoli már bent volt a színpadon. Mindenki az összes lehetséges résen, ablakokon súgva próbálta vele közölni, hogy nincs ott a levél, nincs ott a levél…  Zoli elôször nem értette, hogy mi van, hiszen közben még a szöveget is kellett mondania, de valahogy ügyesen közelebb jött az egyik nyíláshoz, és megértette a dolgot. Onnantól meg – amellett, hogy beszélnie és szituációban léteznie kellett – próbálta a dolgot megoldani valahogy és azt találta ki, hogy valami fiókot kihúzott, és eljátszotta, mintha abban lett volna a levél. Hát emlékezetes premier volt az biztos, pláne egy diplomázó, zöldfülû rendezônek. Anekdoták tömkelegét lehetne még elmesélni róla. Végül is a lényeg, hogy az elôadás jól sikerült. Tény, hogy a mai napig emlegetik különbözô beszélgetésekben. Engem úgy ismertek itt meg, hogy ja, ô az a fiú, aki a „Bolhát” rendezte. Nekem ez egy nagyon szép és meghatározó emlékem.

M. K.: A várossal sikerült megismerkednie?

T. Cs.: Csak felületesen, talán a Kossuth térig, meg az éjjel-nappaliig jutottam el. Egyszer-kétszer a színészekkel kimentünk a fôiskolára, mert buli volt… De megmondom ôszintén, nem volt arra idôm, hogy felfedezzem a várost. Viszont a társulatot nagyon megszerettem. És ami nagyon fontos, nemcsak a „Bolhát” néztem, hanem a próbafolyamat alatt a többi elôadást is; és számomra nagyon érdekes volt a közönség nyitottsága. Leginkább azért, mert nem prekoncepcióval érkeztek egy-egy elôadást megnézni. Ha úgy alakult kifejezték nemtetszésüket, sôt, volt olyan, hogy hazamentek, de ez soha nem jelentette azt, hogy elfordultak a színháztól, hanem derûs optimizmussal várták a következô bemutatót. Az a szeretet (talán túl patetikus, de nem tudom másképp kifejezni) ami áradt a színház, a színészek felé, nagyon megfogott.
A másik, ami nagyon érdekes tapasztalat volt, és azóta sem tudok ezzel mit kezdeni, az egy furcsa kisebbrendûségi érzés. Ezt, azóta érzem, amióta a Bolha a fülbe premierjén bemutattak valakinek és elkezdtünk beszélgetni.  Már jókedvünk volt a pezsgôzéstôl, s a  diskurzus váratlanul úgy alakult, hogy „Na, ugye, hogy itt is lehet színházat csinálni! Ugye, hogy itt is vannak jó színészek!” Egy kicsit letámadott engem, mint valami Pestrôl jött, nagyképû, leereszkedô ifjú titánt, nem tudom, miért, miket gondolhatott rólam. Nem értettem, de végül kialakult egy jó beszélgetés, amibe mások is bekapcsolódtak és számomra világossá vált, hogy itt egy nagyon furcsa kisebbségi komplexus-rendszerrel állok szemben. A „sötét Szabolcs” és a „tirpákia”, kifejezéseket akkor tanultam meg. „Az ország a Duna vonaláig tart”, „Igenis nekünk is van Kölcseynk, Krúdynk, Móriczunk, Vácink...” Nagyon idegen volt ez számomra, és egyáltalán nem értettem. De amikor már megismertem a várost, és ragadt rám valami a város történelmébôl, s egyre többet beszéltem az itteni emberekkel, akkor kezdtem ennek megérteni a gyökerét, de elfogadni ma sem tudom, annak ellenére, hogy a mai napig érzem, hogy ez itt egy létezô probléma. Színházigazgatóként, amikor csak lehet, és lehetôségem van rá, megpróbálok ez ellen tenni. Szeretném megmutatni, hogy az itt élôkben tévesen él ez a felfogás. Semmi okuk szégyenkezni, s erre a mi színházunk is egy kiváló bizonyíték. Ez a mostani állapot nagyon hosszú és szívós munka eredménye, ami elkezdôdött Bozóki igazgató úrral, és máig tart, ez egy igazgatói korszakokon átívelô sikertörténet. Az, hogy a színháznak jó a híre, jó a sajtója- ez sok-sok év eredménye. Ma már tudja mindenki, hogy ha itt valami színpadra kerül, azt meg lehet nézni, mert minôséget képvisel. Rendszeresen bejelentkeznek a kritikusok, hogy jönnek elôadást nézni. A színház sikere a fentebb említett, furcsa kisebbségi érzések csökkentésére is egy lehetséges gyógyír. Mi mindenesetre ezen állandóan munkálkodunk, próbálunk tenni ellene.

M. K.: Hogyan alakult a késôbbiekben a kapcsolata a színházzal? Felkérte rendezni az új igazgató, Verebes István is?

T. Cs.: Ha jól emlékszem a második évében hívott, és azt mondta (ami nagyon jól esett), hogy ez a társulat inspirációjára történt. Aztán tulajdonképpen itt ragadtam. Volt olyan évad, hogy Nyíregyházán három elôadást is rendeztem. Szinte összeértek a próbafolyamatok. Miután elvégeztem a Fôiskolát, nagy megtiszteltetés volt, hogy Szinetár Miklósnak az Operettszínházban én voltam az egyetlen állandó szerzôdésû rendezôje, de ô azt mondta, elég, ha ott évente egy elôadást rendezek, és menjek nyugodtan máshová is dolgozni, ha van meghívásom, hogy minél többet tanuljak. Így tudtam itt is sokat rendezni. Ezek után kaptam a társulat felkérését, hogy pályázzam meg az igazgatói posztot. Nagyon jól esett. Tulajdonképpen hat évnyi szakmai és emberi együtt dolgozás visszaigazolásának fogtam fel. Gondolkodási idôt kértem, hosszan tépelôdtem, de aztán úgy gondoltam, hogy belevágok.

M. K.: Hogyan alakultak aztán az évek folyamán azok az elképzelések, amelyek nyolc éve megfogalmazódtak Önben?

T. Cs.: Azt gondolom, hogy pozitív a mérleg! A társulatot az stimulálja igazán, ha újra- és újra olyan rendezôvel, mûvészkollégával tud találkozni, akivel a maximumot tudják kihozni egymásból. Hogy semmi ne csontosodjon meg, ne váljon rutinná. Természetesen vannak olyan rendezôk, akik erôsen kötôdnek hozzánk, de fontosnak tartom, hogy újabb- és újabb rendezôkkel, színészekkel, más típusú darabokkal álljunk a közönség elé. Hiszen mindez az egész végül is ôértük van.

M. K.: Az Ön igazgatása idejére esett a színház épületének teljes rekonstrukciója is.

T. Cs.: Lehet, hogy ezt tekinthetem életem fô mûvének.  Ez nem azt jelenti, hogy már lemondtam volna arról, hogy más jelentôset csináljak, de nyugodtan mondhatom, hogy ez egy nagyon szép, boldog, izgalmakkal, örömökkel teli, csodálatos, intenzív idôszaka volt az életemnek. A tervek korrekciójától, az utolsó simításig nagyszerû emberekkel dolgozhattam együtt: Bán Ferenc csapatából, Gáva Attila építésszel, aztán meg Szenes István belsôépítésszel és a kivitelezô KEVÍZ 21 RT munkatársaival. Hihetetlen nagy felelôsség egy ilyen beruházás. Nagyon jól együtt tudtunk mûködni, amit én kértem, azt ôk akceptálták, ha ôk javasoltak valamit, akkor én gondolkodtam rajta, majd összeültünk és igyekeztünk minél jobban dönteni. Például a közönség bevonásával döntöttünk a nézôtér székeirôl, a kárpit színérôl, minôségérôl és a szék formájáról, figyelembe véve persze az anyagi lehetôségeket. Igyekeztem én tesztelni minden darabot, hogy a felkínált 12 székbôl melyik lenne a legideálisabb. Mindegyikben ültem napokig, be voltak készítve a szobámba, végül aztán lecsökkent a számuk háromra, ezeket kiállítottuk a Mûvelôdési Házban, és megkértük a nézôket, szavazzanak, nekik melyik tetszik a legjobban. Nagyon örülök, hogy végül a háromból az én favoritomra szavaztak a nézôk is. Igyekeztünk a lehetôségekhez képest a maximumot kihozni a rekonstrukcióból, és azt hiszem, ez sikerült is. Igazából ez való nekem, ez az ezer fokon való létezés: hogyan lehet kitalálni azt, hogy egy színházat úgy üzemeltessünk a felújítás alatt, hogy nincs játszóhelye… hogyan lehet a Mûvelôdési Házat alkalmassá tenni arra, hogy játszhassunk… hogyan lehet a színészház aljában lévô MATÁV üzlethelyiségbôl stúdió színpadot létrehozni, stb, stb. stb. Nagyon-nagyon szerettem azt az idôszakot.

M. K.: Talán a közelmúlt évadjairól szóljon még néhány szót. Van valami, amit utólag másképp csinálna?

T. Cs.: A 2005/2006-os évadban nem volt igazán szerencsés a darabok sorrendje. Millió szempont miatt szerencsétlenül alakultak a dolgok. Úgy jött ki a lépés, hogy két olyan elôadással kezdtünk, amit a nézôk egy része elutasított. Utána jött egy  nagyon szép, artisztikus példázat, az évad végén pedig egy vígjáték de akkor már eleve úgy ültek be a nézôk, „hogy na lássuk mi jöhet még?” Aztán a 2006/2007-es évadban igazából semmit sem csináltunk másképp, mint a korábbi években, csak egy picit taktikusabbak voltunk.

M. K.: Érdekesen, és szépen mondta a nemrég megjelent Színházbeli interjúban, hogy engedi a rendezôket a maguk koncepciója szerint dolgozni. Ez nagyon jó dolog…

T. Cs.: Az egyéni ízlésnek, a szubjektív gondolatoknak, a mûvészi szabadságnak – az egész színház érdekeinek figyelembe vétele mellett – teret kell adni, másképp nincs megújulás. Egyébként a tavalyinál soha rosszabb évadot ne kívánjon magának egy színház, akár vidéki, akár budapesti. Nem baj, ha esetleg nagyképûnek tûnik; de bármelyik elôadásunk, sôt tulajdonképpen a teljes repertoárunk akármelyik másik színházban megállná a helyét. Bármelyik budapesti színházról is lenne szó, ha a mi repertoárunkat játszaná, ezen a színvonalon, akkor semmilyen hiányérzete sem lenne a közönségének. Azért merem ezt így kijelenteni, mert nagy pesti színházbarátok szoktak rá arra, hogy ide jönnek színházba, mert szeretnének igazi élményhez jutni. Persze ez egy közös játék, mi a magunk örömére elbütykölhetnénk, de a nézôk nélkül ez a siker nem lenne sehol. Ehhez, ahol most tartunk, feltétlenül kellett a nézôk inspirációja is.

M. K.: A Pécsi Országos Színházi Találkozón is rendszeresen szerepel a társulat.

T. Cs.: Az országban közel 500 színházi elôadás  születik egy évadban, és ebbôl kiválaszt az éppen aktuális válogató 10-12 elôadást, (a határontúliak közül is kettôt kötelezôen), és ebben benne lenni nagyon nagy dolog. Mi már közel egy évtizede gyakorlatilag minden évben ott vagyunk. Már nem is lehet pontosan eldönteni, hogy tényleg ennyire jók vagyunk, vagy pedig már ilyen erôsen mûködik a „márkanév”, vagyis hogy „Nyíregyházáról is legyen valami”! Ez a permanens megjelenés a POSZT-on komoly önbecsülést ad a társulatnak, különösen, hogy mindannyian tudjuk, hogy a válogatás nagyon szubjektív, mert ez mindig egyéni ízlés dolga. De kijelenthetem, hogy különösen a Kamarában tényleg olyan elôadások születtek az elmúlt években, hogy a legínyencebb szakmabeli is megnyalhatja mind a tíz ujját! Nagyon fontos az is, hogy nem csak a megyében vagy Budapesten, hanem az ország határain kívül is szerepelünk, és nem a testvérvárosi kapcsolatok révén, hanem kizárólag szakmai alapon. Az idén meghívtak minket Berlinbe, egy másik elôadásunkat pedig Szatmárnémetibe, Ungvárra, Kassára. Úgyhogy a külföldi kapcsolataink is igen gyümölcsözôen alakulnak.

M. K.: Lényegesen komolyabban be akarják vonni a fôiskolai hallgatókat is a színház bûvkörébe, mint eddig. Hiszen, sajnos köztudott dolog, hogy igen kevés fôiskolás jár színházba. Ezért most egy csábító lehetôséget kínálnak nekik. A színházlátogatás tantárgy lesz?

T. Cs.: Igen, és félévente 1 kreditpontot lehet majd érte kapni. Fel kell venni az órarendbe, és a látott elôadásokról kell írni egy beszámolót. Az, hogy a fôiskolások alig járnak színházba, nem új jelenség. A Campus egy különálló test a városon belül, nehezen mozdulnak ki a hallgatók, bár igaz, hogy azért köztük is van egy pár megrögzött színházlátogató. Muszáj valamit tenni, nem lehet ebbe belenyugodni, hiszen milyen rengeteg potenciális nézô van a fôiskolán! De nem ez az elsôdleges szempontunk - ugyanis már most sincs annyi nap az évadban, hogy minden nézôi igényt ki tudjunk elégíteni, minden elôadásunk telt házzal megy, nem arról van szó tehát, hogy toboroznunk kellene a nézôket -, hanem nonszensz, hogy a holnap tanítói, pedagógusai ne ismerjék ezt a nagyon ôsi kommunikációs formáját a tanításnak, a tanulásnak. Elég belegondolnunk abba, hogy már az ôsember is a táncon, a rítuson keresztül tanította az utódait. A görögöknél is az összes dráma egy-egy „tanmese”, a problémáinkkal való találkozásról, a korunkra való rátekintés képességérôl, a differenciált érzelmi közelítésrôl, a lelki történésekre való fogékonyságról. Ez mind komplex és fontos dolog, és mind tanulható a színház által. A színház mindig élt, akkor is, amikor például 1642-ben Angliában betiltották a „vasbordájúak”, akkor is, amikor a kocsmaudvarokra szorult... Hiszek abban, hogy a színház örök. Mert nagy lelki szükséglet van rá. Nem tudni pontosan, milyen formában, lehet, hogy majd nyomorogva, lehet, hogy majd gyertyával világítva, de a színház igenis élni fog.  Mert életünk része. Erre kell a jövendô pedagógusait is megtanítani, hogy ezt majd ôk is tovább tudják adni.

M. K.: Arra nem gondoltak, hogy a fôiskola nagytermében játszanak?

T. Cs.: Kimehetünk mi is, de nem értem, hogy miért nem lehet bejönni, nincs olyan messze.

M. K.: Igen, hiszen ezt a  távolságot nem olyan nehéz megtenni…

T. Cs.: Nekünk sokkal nehezebb lenne ott, azok között a körülmények között azt a színházi élményt nyújtani, mint itt bent a kôszínházban. Összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint pár megállót idebuszozni.

M. K.: Ennyi év után mennyire ismeri Nyíregyházát?

T. Cs.: Bár folyamatosan bôvül az élményanyagom, még mindig nem annyira, amennyire kellene. Nincs elég idôm. Bejövök a színházba, dolgozom, és mire észreveszem magam, már eltelt a nap. Igazából a hivatalok, a Színház és az alvóhely közti „bermuda-háromszögben” élem az életemet. De azt hiszem, ez így van jól, ezt választottam és nem bántam meg.