E G Y  F L E K K E N

1 One Diner
HASAS PASAS

Egy flekken sokféleképpen elkészíthető. Amikor Pannónia kerékpáromat a Ferenc körút és a Kossuth utca sarkánál álló villanyoszlophoz lakatoltam, nem tudtam, hogy igazi diner előtt állok, ahol ilyesmi is fogyasztható. Valamikor a Márka presszó működött itt, majd a rendszerváltás utáni években a sarokra eső kétharmadát leválasztva született meg a „1 One Diner”. A későkádárkori, panelházak tövében gubbasztó panel-presszóból amerikai stílusú étkezde lett. A panel maradt. Jó tíz éve járok erre, sohasem tértem be – gyorsétteremnek gondoltam. Súlyos tévedés, hittem a látszatnak (a homlokzati tetőperemen végigfutó csillagos-sávos zászló, a harsányan hivalkodó név, a forgalmas és benzinfüstös utcasarok). A megvilágosodás később jött. Most még tudatlanul állok a lelakatolt Pannónia mellett. Tomboli lovam (ahogy előző tulajdonosa nevezte) kikötve, nyergét nájlonzacsóval takarom, zuhog az eső, ihatnékom támad, sört az amerikánusok is mérnek, miért ne húzódnék be? Barna sört kérek a bárpultnál, a kiszolgáló Leffe brune-t ajánl. Az italos polc fölött neonfelirat (újra a „diner”!) A Leffe brune hideg, hidegebb mint másutt, de kávés-karamelles íze így érvényesül igazán. „Belga apátsági sör, eredeti középkori recept alapján, a tizenharmadik-tizennegyedik századból” – mondja a cowboynak látszó mindenes, miközben kicseréli fölöttem a kiégett villanykörtét. A címkén: St. Guibert Sörfőzde, licensz  a Leffe apátságé. Alapanyagok: árpamaláta, kukorica, komló, víz. Honnan szereztek az apátok kukoricát 1240-ben? Az új villanykörte fényében egyszerre szemembe tűnik az üvegpult alatti kollázs. Előttem, éppen a söralátét mellett, egy út mellé állított, kerék nélküli étkezőkocsi képe,  rajta élénk betűkkel: Palace Diner. A szomszéd söre mellett a másik, s a pulton még jónéhány kerekes, kerék nélküli diner-kocsi, beton-fém-üveg kocsi-imitáció képe. Hátrafordulok, körbenézek. Világosság! George Lucas Amerikai grafittijének diner-jelenete!  Süppedős, fényes, piros műbőr ülések, az asztalok az étkezővagonokban látható lehajtható változatot imitálják. A sarokban vihogó csitrik kóláznak, szól a zenegép, páran ételhordóval várakoznak az elvihető menüre, gyülekeznek a csocsónál, zajlik az élet. Élhető, szerethető vidéki Amerika, valahonnan az ötvenes-hatvanas évekből. Mindez Nyíregyházán.  Másodszor már enni jöttem. Kólámba citromkarikát is kapok – a kereskedelemben fényes bevonattal kezelik a citrusgyümölcsöket, otthon célszerű biocitromot használni (árusok a nyíregyházi piacon, a baromfivásár melletti oldalon). Az étlap diner-hez illően kopottas műanyag mappa, egy oldalnyi ismertetövel a diner-hagyományról. Kedves és szükséges gesztus. Viszont, ha rajtam múlna, az étlapon nem szerepelnének reklámok (kisvárdai cég, neve a címlapon, a belső borítókon kitűnő kóser szilvájukkal, bodzapálinkájukkal). Diner-pecsenyét rendelek. A név könnyűvé teszi a választást, egyébként zavaróan hosszú az étellista. Kinézek az ablakon, még mindig esik (Tomboli odakint ázik). Nem kell sokat várni, érkezik a pecsenye, rizságyon, lecsós zöldségkörítéssel. A rizs pergős, lehetne puhább. Én arra is ügyelnék, hogy ne legyen sokkal hidegebb a sültnél. A kevés olajon sült, visszafogottan fűszerezett tarjaszelet majdnem tökéletes. Kérge barnáspiros, szinte mosolyog a tányérról. (Életem legízletesebb, Szerencsen elfogyasztott flekkenjére emlékeztet. Persze igazi úgy lenne, ha parázs fölött készülne, ahogy a biciklistáskámban lapuló könyv,  Kövi Pál Erdélyi lakomájának receptje ajánlja.) Kár, hogy szaft helyett a megfáradt sütőolaj szivárog át a rizsen. Mindenesetre a zöldségek frissek, fogkeményre (aladente) pirítva. Sajnos a gyöngyhagyma konzervből való, ecetes íze megnehezíti a lecsós köret élvezetét. (Az első zöldségdarab megégeti a nyelvem – mikróban túlmelegített ételeknél gyakran előfordul, de itt ez lehetetlen, erősen hiszem, hogy serpenyőben készült.) A húst könnyű szelni, a pincér előzékenyen fanyelű steak-kést hozott. (Brazil Tramontina, otthon is ilyennel metélem az ételt.) Elvből mindent elfogyasztok (a rizsből szívem szerint meghagynék egy kicsit), majd kérem a számlát. Négy hepibigmek árából megvolt az ebéd. Méltányos. Erről a helyről írni fogok. Szépeket. Tombolival már a Tiszti Klub mellett, (a nyírségi homokfutóban ülő) Krúdy szobra közelében kerekezünk, amikor belémvillan: a levesről megfeledkeztem! Egy hét múlva tehát francia hagymalevessel indítok.  Pirított kenyérszelettel kapom, a szokásos sajt nélkül, amit nem hiányolok, hagymaleves dolgában a puritán iskola híve vagyok. A megfelelő hagymán múlik minden, amit szedés után egy ideig kinthagynak földeken, hogy lassan, fokozatosan szikkadjon. Ha túl korán kerül piacra, kesernyés, vad ízű lesz. A fajta sem mindegy, szomorú tény, hogy ma az édeskésebb változatok divatosak. A vöröshagyma (nekem) legyen makói. A városban egy helyen biztosan kapni: a Morgó temető mellett elhaladva jobbról az új szupermarketben mindig megtalálható.  A hagyma finomra vágva, omlósan üveges darabkáit nem pépesítette a szakács (nem is kell), leheletnyi lisztet használt csupán, a leves állaga selymesen lágy, színe sárgából enyhén világosbarnába hajló, apró olaj- vagy vajcseppecskékkel. Nem tudom, használtak-e tojássárgáját a legírozáshoz, de ha nem, akkor is tökéletes. Ha valakit nem érint meg a diner-életérzés (1872-től, az első amerikai lóvontatású büfékocsitól a lunch wagon-on, dining car-on, diner-restaurant-on át egészen 2007-ig, a tudatosan eklektikus, frissen privatizált telefonfülkére emlékeztető ajtajú  nyíregyházi étteremig), tehát aki erre érzéketlen, a francia hagymaleves azt is lenyűgözi. (A Diner pecsenye másodszor is ugyanolyan, a gyöngyhagyma viszont kevésbé savanyú.) A diner, lám európai ételeket is kínál, nyílt világ, többeknek második otthon, barátságos találkozóhely. Törzsvendég leszek, hogy miért, már látszik, de megírni nem tudom egy flekken