A  B A K O N  L E S Ő

Karádi Zsolt új könyvének bemutatóján – úgy nagyjából egy évvel ezelőtt – a könyvbemutatókra nem túlságosan jellemző módon zsúfolásig telt meg a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár egyik nagyterme. Annak, aki nem tudta volna, egyértelműen mutatta ez is, hogy Nyíregyházán nagyon sokan szeretik Karádi Zsoltot, a színházat – és a jó színházkritikát.
De milyen is a jó színházkritika? Be kell vallanom, nem vagyok ebben a kérdésben szakértő, sőt magam – egyetlen, még a 80-as években elkövetett botlásomtól eltekintve – sohasem írtam színházról. Mint lassan már három évtizedes „filozopter”-nek persze mégis van véleményem: azt hiszem, a jó kritika olyasféle lehet, mint amilyeneket Karádi Zsolt ír. Ez a kritika elkötelezett a tárgya iránt (talán kicsit még elfogult is néha), szeretettel teli – mégis keményen őszinte. Finoman érzékeny („sentimental”) – de mégis tudós szakértőhöz illően precíz. Evidens, de általunk mégsem elég élesen látott tényekre rádöbbentő – máskor pedig éppen hogy vitatkozásra ingerlő.
Karádi Zsolt kötetében 1985 óta, azaz több mint két évtizede írt színházi kritikáit gyűjtötte egybe. Pontosabban az ez időszak alatt írt 200-ból 70-et. Előszavában mintha mentegetődzve írná, hogy gyűjteménye szubjektív. Szubjektív abban az értelemben, hogy megjelenik benne „a kritikus magántörténelme s a színházat keretező világ hatásrendszere is”. Kérdéses persze, hogy nem éppen ettől lesz-e objektív ez a kötet? Mert így és éppen így „leképeződik a kor” is. Emellett talán az a legfőbb jellegzetessége Karádi Zsolt kritikáinak: esszéinek, tanulmányainak, jegyzeteinek, hogy a korhoz kötöttség mellett szinte mindig a nagy, időtlen kérdésekre keres választ: „Ki vagyok én? Mi vagyok én?” (Tóparti látomás, 95) Világos ezekből a kérdésekből is, hogy gyakran a színházértelmezésnél magasabb síkra – vagy éppenséggel ez lenne a színház és a színházértelmezés igazi síkja? – mondhatni a létértelmezés síkjára emelkednek ezek az írások. Karádi eszmefuttatásaira is sokszor igaz az, amit a Ványa bácsi kritikájában ír Csehovról, illetve magáról az előadásról: „az emberi lét alapkérdéseivel szembesít. Itt és most.” („Ványa bácsi én vagyok”, 106).
Karádi írásaiban a legszebb Nyugat-örökség, a Kosztolányi-, Babits-féle dichotómia egyesül valamiféle szintézisben. A homo moralis és a homo aestethicus nem szemben áll itt, hanem dialógust folytat a színházzal, a minket körülvevő világgal és önmagával.
Tanítani lehetne azt a világos, csiszolt stílust is, amelyben Karádi kifejezi magát. Nemcsak a szóválasztásra vonatkozik ez, hanem a szövegek struktúrájára is. Egyik kedvelt stíluseszköze a karakteres, axiómaszerű mondattal való indítás „Aiszkhülosz ma is érvényes” (24). „Ödön von Horváth kellemetlen író: arról beszél, amiről az emberek nem szívesen beszélnek” (27). „A színház politizáló intézmény. Ha vállalja, ha nem.” (79). A jól elhelyezett idézetek sokasága a rendkívüli tájékozottságú, memóriájú – és nemegyszer a játékos kedvű filoszt – mutatja.
Rádöbbentenek ezek a kritikák arra is (mert mindig el is felejtjük az örök igazságot), hogy „nincs új a nap alatt”. Csak egy példa: az elmúlt hetekben élénk vita bontakozott ki a Fotel című darabról. Mennyire visszhangzik ez arra a vitára, amely annak idején a Gaál Erzsébet által rendezett Arden-bemutató kapcsán alakult ki: „Botrány – sziszegték mindenütt a városban. A középiskolai igazgatók lemondták a diákbérletes előadásokat, általános volt a gyűlölködés.” (Majd vajon húsz év múlva hogyan emlékeznek a „Fotel”-re?)
Egészek a részben, remek kis miniatűrök, azaz irigylésre méltóan kerek egészek azok az apró portrék, amelyeket avatott, gyakorlott kézzel vázolt fel Karádi egy-egy színpadi szerzőről vagy éppen rendezőről. Csak néhány példát hadd említsek itt: ilyen az Ödön von Horváthról adott portré, ilyen a Georg Büchner német drámaíróról rajzolt vázlat vagy Beaumarchais franciásan szellemes bemutatása (27, 46, 56–7).
Szilárd, kikristályosodott ízlés és teljes nyitottság látszólag ellentétes vonásai is képesek szintézisbe egyesülni ezekben az írásokban. Karádi – valószínűleg csak az igazi kritikusok erénye ez! – képes saját magát, saját ízlését is felülbírálni, ha egy darab meg tudja győzni arról, hogy valamit érdemes újragondolni, másképpen látni (v. ö. például a Senki sem tökéletes kritikájával!).
A nagy mesterről, Anton Pavlovicsról írja Karádi, hogy színháza „megszólít, önvizsgálatra késztet”. És az eredmény? „Ványa bácsi én vagyok… mondhatná a néző is, persze; Ványa bácsi – mi vagyunk. És Szonya – mi vagyunk. És Jelena – mi vagyunk. Ott ülünk a poshatag, foszladozó, sötét semmiben, ahol monotonon kopognak a záróképben Szonya és Vojnyickij bélyegzői; tudjuk, hogy alkotni kell. Alkotni. Különben nincs más csak a tehetetlenség.” Ezért is idézzük vissza Karádi Zsolt könyvét olvasva olyan szívesen a színház és a magunk elmúlt húsz évét. És ezért érdemes elgondolkodni mindazon, amit Karádi a színházról és arról, amit múltunkról: világunkról, rólunk mond. És el kell hinnünk azt is, hogy mi magunk – valamiképp, valamennyire – szintén „Ványa bácsik vagyunk”. És hogy „alkotni kell”. Ez utóbbit kívánjuk színházunknak és a szerzőnek is!