12. 1. Rend: Magaskórósok és kiszáradó láprétek (Molinietalia Koch T 1926)

Láprétek és mocsárrétek állatközösségei

A láprétek növényszőnyegében a különféle sások és szittyók uralkodnak, amelyeket a köznapi szóhasználat savanyúfüveknek nevez. Takarmányozásra nem alkalmasak, mivel sejtfalaik erősen kovásodottak, az éles szélű sásleveleket az állat nem szívesen eszi, tápértékük is csekély. Megszáradva viszont alkalmasak arra, hogy az istállóban almot készítsenek belőlük. Ezért a lápréteket kora ősszel kaszálták le, amikor már eléggé kiszáradtak, szekerekkel is bátran rájuk lehetett menni, és növényzetükből is szinte minden elvirágzott. Ez a fajta használat őrizte meg láprétjeinket az Alpok-aljától a Duna völgyén keresztül a Nyírségig és Szatmár-Beregig nagyon sokfelé. Nagyon hasonló volt a mocsárrétek használata is. Ezek a láprétektől mindenekelőtt abban különböznek, hogy rendszeresen kapnak friss vizet. Vizük nem pangó esővízből vagy forrásvízből származik, hanem döntően felszíni eredetű.
Legszebb mocsárrétjeink hegy- és dombvidékeink patakjai mentén jöttek létre, ahol rendszeres a vízutánpótlás. A mocsárrétek fontos sajátsága, hogy sok bennük a magasra növő, kórós termetű növény, amelyek többnyire a nyár második felében virágzanak. Jelenlétük nagyon sok rovar táplálkozásának és tenyészésének elengedhetetlen feltétele.
A nedves rétek talajélete is változatos. Lényeges, hogy a megtermelődő nagy mennyiségű szerves anyag milyen sebességgel bomlik le. Ezért volt szükséges, hogy ennek jó részét a láprétek és mocsárrétek hagyományos őszi kaszálásával korábban eltávolították. Ha ez a növényi tömeg a nedves réteken rajta marad, akkor fellép egy, az állóvizek eutrofizációjához hasonló állapot, amelynek az az eredménye, hogy a nedves élőhelyekről a rovarvilág számára értékes nektáradó és tápnövények kiszorulnak, és helyüket a fokozott nitrogénterhelést jobban bíró gyomok (csalán, aszat, bürök stb.) foglalják el. Mindez a biológiai sokféleség gyors, radikális csökkenését eredményezi. Más a helyzet akkor, ha a talaj jól szellőzik és az anyagforgalma gyors. Ilyenkor a nedves rétek talajfaunája is gazdag. Már messziről feltűnik, hogy az ilyen réteken hatalmas hangyabolyok vannak, amelyek zsombékszerűen emelkednek ki. Nedvesebb rétjeink hangyái közül különösen fontosak a fullánkos bütykös hangyák, a Myrmica nem fajai, amelyek a védett Maculinea boglárkalepkék gazdái. A szárazabb termőhelyet igénylő, gyakran talajsavanyúságot jelző növények, pl. kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum), német rekettye (Genisto germanica), csarab (Calluna vulgaris) ezeken a "hangyazsombékokon" telepednek meg, amely ismét más, pl. csarabon élő rovarok megtelepedését teszi lehetővé. Ilyen pl. a Dunántúl nedves rétjein helyenként előforduló törpeövesbagoly (Anarta myrtilli).
Mivel a láprétek és a mocsárrétek között sem területileg, sem állatközösségeik összetételében nincsenek éles határok, indokolt, hogy együtt tárgyaljuk őket. Egyik fontos, közös jellemvonásuk, hogy viszonylag hűvös mikroklímájú élőhelyek. Hűti őket a víz, emellett erős rajtuk az éjszakai kisugárzás. Még nyáron is gyakori a ködképződés, különösen olyan patakvölgyekben, amelyek szinte összegyűjtik környékükről a hideg levegőt. Ezért ezek az élőhelyek alkalmasak olyan maradványfajok megőrzésére, amelyek a mainál hidegebb éghajlatú időszakok tanúi, és mai elterjedésük zömmel a Kárpát-medencétől északra van, illetve a Kárpátok magasabb régióiban fordulnak elő. Állatföldrajzi szempontból jellemző rájuk, hogy szinte kivétel nélkül a szibériai faunatípust képviselik.
Jó példa erre a védett északi gyöngyházlepke (Brenthis ino). Eurázsia hűvös-mérsékelt övében elterjedt, gyakori faj. A Kárpát-medence belső területeinek nagy részéről viszont hiányzik, de megvan az AIpokalján, teljesen elszigetelten a Vértesben, az Aggteleki-karszton és az északi Csereháton, a Zempléni-hegységben, sőt a Beregi-síkon is. A Felvidéken sokfelé gyakori, pl. a Sztracénai-völgyben. Fő élőhelyei a magas kórós láprétek, ahol tápnövénye, a mocsári legyezőfű (Filipendula ulmaria) tömeges. Ahol azonban a mikroklíma (pl. az erős éjjeli harmatképződés) megengedi, ott előfordul azokon a mezofil, sőt félszáraz réteken is, ahol a koloncos legyezőfű (F. vulgaris) terem, mivel ez a hernyó másik tápnövénye. Hasonló igényű faj a sóskaféléken fejlődő havasi tűzlepke (Lycaena hippothoe), amelynek azonban az ország nyugati részén nagyobb az elterjedése. Északon (Bükk, Aggteleki karszt) ragaszkodik az üde hegyi rétekhez, a Dél- és Nyugat-Dunántúlon viszont a megfelelő élőhelyeken, a síkságon és a dombvidéken is sokszor tömeges. A láp- és mocsárréti fajok számára a Kárpát-medence nyugati, csapadékosabb éghajlatú része a kedvezőbb terület. Jól mutatják ezt a vérfüvön (Sanguisorba officinalis) fejlődő boglárkalepkék (Lycaenidae, Polyommatini). A vérfű-boglárka (Maculinea teleius) az Alföld legszárazabb vidékei kivételével az ország egész területén előfordul. Jóval szűkebb elterjedésű a sötétaljú boglárka (M. nausithous). Csak a Dunántúlról ismerjük élőhelyeit. Az ország nyugati részén többfelé vannak olyan élőhelyek, ahol e két faj együtt fordul elő. Ilyenkor felosztják egymás közt az élőhelyet: a sötétaljú boglárka a nedvesebb, hűvösebb, magas kórós területekhez ragaszkodik, a nagy nyílt, kissé szárazabb réteken viszont a kevésbé igényes vérfűboglárka van otthon. Inkább az ország nyugati részének nedves, lápos rétjein fordul elő a szürkés boglárka (M. alcon) törzsalakja is, nősténye a kornis tárnicsra (Gentiana pneumonanthe) petézik. Nyugati elterjedéssúlypontú a Kárpát-medencében a mocsári tarkalepke (Euphydryas aurinia) is. Hernyója az ördögharaptafüvön (Succisa pratensis) fejlődik. Bár a Felvidék és Erdély hegyvidékeinek nedvesebb patakvölgyeiben is sokfelé előfordul, fő elterjedése a Nyugat-Dunántúlra és az Alpokaljára esik. Vannak azonban olyan láp- és mocsárréti fajaink is, amelyek elterjedésének súlypontja az ország északkeleti része. Ezek is a szibériai faunatípusba tartoznak; elterjedésük a hűvös-mérsékelt éghajlati övezetben Kelet-Szibériáig terjed. Közülük néhány faj elterjedése épphogy csak eléri határainkat, néhány szigetszerű, kis egyedszámú népességben tenyésznek. A gólyaorrboglárka (Aricia eumedon) régebben előfordult a Nyugat-Dunántúlon is, azonban majdnem egy évszázada eltűnt. Ma csupán az ország északi határvidékén tenyészik néhány helyen. Szlovákia és Erdély nedvesebb hegyi rétjein viszont elterjedt.
A következő állatföldrajzi csoportba láp- és mocsárrétjeinknek azok a fajai tartoznak, amelyek déli-kontinentális elterjedésűek, áreájuk keskeny sávban húzódik Közép-Európa DK-i részétől Dél-Szibérián át Kelet-Szibériáig és Mandzsúriáig. Nálunk mindenekelőtt az Alföld nedves élőhelyein és a Dél-Dunántúlon fordulnak elő. Ilyen pl. a mocsári kutyatej szárában fejlődő üvegszárnyú lepke (Chamaesphecia hungarica). Hasonló elterjedésű egyik legnagyobb és legszínesebb "molylepkénk", a fényiloncákhoz (Pyralidae) tartozó Ostrinia palustralis. Alföldi-Alföld-peremi láp- és mocsárrétek jellemző fajai a Lacanobia splendens, Hyssia cavernosa gozmanyi, Eucarta amethysthina, Goonallica virgo déli-kontinentális bagolylepkék; csak a Dél-Dunántúlon tenyészik a Diachrysia nadeja; országszerte, de csak Sanguisorbás réteken a D. zosimi aranybagolylepke. Sásos-magas kórós lápi társulásokban él a lápi tarkaaraszoló (Aspilates formosarius). A Metelka-medvelepkét (Rhyparioides metelkanus) Metelka Ferenc gyógyszerész fedezte fel Dabason, majd Lederer bécsi kutató írta le, felfedezője tiszteletére nevezve el. Sokáig eltűntnek hitték, de sikerült újrafelfedezni a Kiskunsági Nemzeti Parkhoz tartozó orgoványi lápban, a Bánságban és a Duna-deltában. Hernyója különböző növényeken: vízi mentaféléken, mocsári kutyatejen stb. táplálkozik, bábozódáskor a mocsári gólyahír leveleinek fonákára sző gubót. Helyhez kötött, ritka faj, mert megélhetéséhez élőhelyén egyszerre többféle feltételnek kell jelen lenni.
A láp- és mocsárrétek rovarfajainak nagy része nem speciális élőhelyigényű. A legtöbb nedvességigényes faj megtalálja életfeltételeit mind a lápréteken, mind a mocsárréteken. Közülük említésre méltó a nagy tűzlepke (Lycaena dispar). Angliában fedezték fel, ahonnét azonban ki is pusztították. Szinte csak utolsó hírmondói maradtak meg Nyugat-Európa más országaiban is, ezért Európa csaknem minden országában - nálunk is - védett faj. Nedves rétjeinken szinte mindenütt előfordul, bár a nedves élőhelyek pusztulása potenciálisan fenyegeti. Hernyója a nagy levelű vízkörnyéki lósóskafajokon él.
A nedves réteken élő legtöbb szöcske- és sáskafaj is ebbe az általánosabb elterjedésű típusba tartozik. Egyaránt megvannak az alföldi, a dombvidéki és az alacsonyabb középhegységi nedves réteken, pl. a Roesel-rétiszöcske (Metrioptera roeseli), az aranyos sáska (Chrysochraon dispar) és a lápréti sáska (Chorthippus montanus). Főként alföldi lápréteken és magassásosokban gyakori a hagymazöld sáska (Parapleurus alliaceus) és a tundrasáska (Mecostethus grossus). Nádasokban és nedves réteken egyaránt gyakoriak a kúpfejű szöcskék (Conocephalus spp.). Közeli rokonuk, a Ruspolia nitidula főleg dél-európai, a folyóvölgyeken keresztül északra nyomuló állat. Van azonban nedvességigényes szöcskéink és sáskáink között néhány állatföldrajzilag érdekes "színezőelem" is. Középhegységeink nedvesebb, esetleg félszáraz gyepeiben él a sötétzöld rétiszöcske (Metrioptera brachyptera). A zöld tarlósáska (Omocestus viridulus) viszont már csak az Aggteleki-karszt láprétjein fordul elő. Jó példa arra, hogy az ÉszakEurópában közönséges állatok hogyan válnak a Kárpátok ívétől délre ritka, szórványos előfordulású fajokká. Néhány, nedves réteken élő faj keletről éppen csak eléri az Alföld peremét; ilyen a piroslábú hegyisáska (Odontopodisma rubripes), amely Bereg-Szatmár és a Nyírség (pl. Bátorliget) nedves rétjein található.
A láprétek és a mocsárrétek rovarvilágának nagy része kötődik a sásokhoz és a nedves területekre jellemző fűfélékhez. Sok közöttük a levélbogár (Chrysomelidae). Főleg sáson és nádon élnek a sásbogár- (Donacia-) fajok, bár van közöttük néhány hínárlakó is. Több levélbogárfaj él a nedves réteken gyakori mentafajokon is, pl. a zöld és a kék mentabogár (Chrysomela herbacea, Ch. coerulans). Nagyszámú levélbogár tanyázik a patak menti magaskórósokon és a nedves területekre jellemző cserjéken, fákon (fűz, éger). A nedves réteken élő ormányosok (Curculionidae) főként a vaskos, lédús szárú kétszikű növényekben fejlődnek. A mocsárréteken szinte mindig tömeges aszat- (Cirsium) fajok gyakran tele vannak olyan ormányosbogarakkal, amelyeknek a lárvái ezeknek a növényeknek a belsejében fejlődnek. Ilyenek pl. a púderbogarak (Larinus spp.). Nedves területek ernyős virágzatú növényeiben (pl. bürök, mételykóró) fejlődnek a dudvafúró ormányosok (Lixus spp.), az orvosi nadálytőn (Symphytum officinale) pedig a nagy nadálytőormányos (Alophus triguttatus). .
A láprétek nem tartoznak a gerincesek különösebben preferált élőhelyei közé. Ősszel megtalálhatók a vizeket ilyenkor elhagyó gőték (Triturus vulgaris, T. cristotus). Főleg hegyi lápréteken gyakori a gyepi béka (Rana temporaria). A Duna-Tisza köze és a Nyírség láprétjeinek érdekes színezőeleme a boreo-kontinentális elterjedésű hegyi gyík (Lacerta vivipara). Kiszáradó lápréteken a Dél-Dunántúlon, a Zempléni-hegységben és a Beregi-síkon a keresztes vipera (Vipera berus) is előkerülhet. Viszonylag kevés az ilyen élőhelyeken fészkelő madár, van azonban köztük néhány fontos faj, mindenekelőtt a fokozottan védett haris (Crex crex), amely különösen a magas kórós gyepszerkezetű mocsárréteken költ.
CORINE azonosító szám: 37.3