Az ötvenes években nagy lendületet kaptak a vízenergia hasznosítására irányuló törekvések. Néhány kisebb vízerőmű mellett 1954-ben részlegesen üzembe helyezték a Mosonyi Emil vezetésével tervezett és kivitelezett tiszalöki vízlépcsőt, amely az ország akkori legnagyobb vízügyi műtárgyaként a Tisza adott szakaszán és a Bodrogon biztosította a hajózás lehetőségét. A duzzasztómű igazi jelentőségét azonban - a vízenergia kihasználásán túl - a hozzá kapcsolódó öntözőrendszerek, a Keleti- és Nyugati-főcsatornák és a hortobágyi tározók rendszerei adják. Mindezen létesítmények lényegében Sajó Elemér, Lampl Hugó, Trummer Árpád, Németh Endre és társaiknak még a század 30-as éveiben megfogalmazott öntözés- és víziútfejlesztési elképzelései alapján valósultak meg, még akkor is, ha erre az ötvenes években kevésbé hivatkoztak.

    A Tisza folyócsatornázáson alapuló hasznosításának következő jelentős lépése a kiskörei vízlépcső és tározó kiépítése volt az 1970-es években. A műtárgyak  megépítésével ebben az esetben is energetikai, öntözési és árvízvédelmi célokat kívántak elérni. Az már más lapra tartozik, hogy a mezőgazdaság vízigénye utóbb túlzottnak bizonyult, és a kiskörei duzzasztómű felett megépített tározó tervezett további bővítésére már nem volt szükség. A tározó - népszerűbb nevén a Tisza-tó - ma már a természetvédelem és az idegenforgalom kiemelt jelentőségű területe. A mintegy másfél évtizede változatlan duzzasztási szintnek köszönhetően Európa-szerte elismert és keresett, újraerdősült szigetekkel tarkított, az ősi Tisza-vidéket felidéző ártéri táj alakult itt ki.